SKANDINÁV, ÉSZAKI–BALTI, VAGY SVÉDORSZÁGI SZOLGÁLAT?
 

 

Keserű hangvételű levelet küldött szerkesztőségünknek Horváti György, az oslói magyar protestáns gyülekezet felügyelője. Levelét – ígéretünkhöz híven – változtatás nélkül, egészében közöljük. Szerkesztőségünk ugyanakkor szükségesnek véli, hogy – a levél után, annak kiegészítéseként – pótlólagos információkkal, helyenként pontosításokkal vagy magyarázatokkal szolgáljon az ügyben kevésbé tájékozott olvasóink számára. Ennek során – a norvégiai mellett – kitérünk a finnországi és észtországi magyar gyülekezetek jogállásának kérdésére, s ezeknek a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösséghez fűződő viszonyára is.

 

 

LEVÉL NORVÉGIÁBÓL

Gyülekezetünk életében lezárult egy korszak. Több, mint 40 esztendeig tartott az együvé tartozás, az “anyagyülekezeti közösség” és a “határon túli szórványgyülekezet” közötti jó kapcsolat. 1960-as évszám áll a megsárgult lapokat tartalmazó “mindenttudó” könyvünk első oldalán és írásos dokumentumként szolgál az utókor számára, mely tartalmazza istentiszteleteink csodálatosan gazdag történetét és a gyülekezetünket érintő mindennemű történéseket.

Egy évvel ezelőtt szűnt meg az Oslói Magyar Protestáns Gyülekezetben a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség által évtizedeken át biztosított lelkészi szolgálat. Egy éve maradt abba a tartalmas, gondolatébresztő, identitásunkat ápoló és az összefogásra buzdító egyházi lap, az Új kéve kézbesítése Norvégiában.

Természetesen tudtuk, hogy a svédországi Közösségben az önállósulás, az újjászerveződés folyamata megy végbe annak következtében, hogy a svéd állam felmondta a működéshez szükséges anyagi támogatást. (A svéd egyház és állam szétválásának következményeiről az országos felügyelő is tájékoztatott bennünket, és kérésére mi is beadvánnyal fordultunk a svéd egyházhoz a magyar lelkészi állás fennmaradása érdekében.)

Számítottunk arra, hogy gyülekezetünk életére is kihatással lesznek a svédországi változások, és bíztunk abban, hogy istentiszteleteink rendjére és az egyházi lap norvégiai terjesztésének anyagi kérdéseire közösen találunk megoldást. Nem számítottunk viszont arra, hogy egy évig tartó, tájékozatlansággal és bizonytalansággal teli várakozás után – többszöri szóbeli és írásbeli érdeklődésünkre – sértő és megalázó hangú hivatalos levél ultimátumszerűen hozza tudomásunkra a rólunk hozott “ítéletet”. (A levél teljes tartalma bizonyára hozzáférhető az érdeklődők számára a svédországi Közösség Egyháztanácsának levéltárában.)

Az Egyháztanács 2000 február 20.-i ülésén megbízta egyik tagját azzal, hogy hozzánk címzett levélben fogalmazza meg a svédországi Közösség álláspontját a norvégiai szolgálatot és az egyházi lap terjesztését illetően, valamint közölje a feltételekről szóló döntéseit. A legnagyobb csalódást annak az új értékrendnek a megfogalmazása jelentette, melynek értelmében a fő prioritás a svédországi gyülekezetek lelkigondozása, ezt követi a gyülekezeti élet egyéb vonatkozása, majd a karitatív tevékenység (kárpát-medencei szegény családok támogatása), és utolsó helyen annak az esetleges lehetősége, hogy a fizetéshez való hozzájárulás, költségek megtérítése és napidíj ellenében lelkészt küldjenek alkalmi istentiszteleteinkre Oslóba. Mi nem tudjuk elfogadni azt az állítást, hogy az Egyháztanács részéről felelőtlenség lenne lelkigondozásunk igényét kielégíteni.

A vádaskodó hangú levél kapcsán megkérdeztük a lelkészt és a jelenlegi országos felügyelőt, hogy szerintük miben vétkeztünk a svédországi Közösséghez fűződő sok évtizedes kapcsolatunkban? Helytelen volt-e az a mód, hogy sosem követelőztünk, hanem csak hálálkodtunk, vártuk és elvártuk, hogy lehetőségünk legyen Isten igéjét anyanyelvünkön hallgatni? Hibáztunk-e, amikor az 1960 és 1986 közötti időszakban átlagosan csak 6–700 koronát utaltunk át évente? (Ebben az időben a norvég egyházi segélyszervezet folyamatosan támogatta anyagilag a svédországi Közösséget az oslói lelkészi szolgálatért.) Igazságtalanul fogadtuk-e el a svédországi Közösség által felkínált lehetőséget, hogy egyedüli bevételi forrásunkat, a perselypénzt 1987-től saját szükségleteinkre fordítsuk tekintettel arra, hogy a lelkészt a svéd államegyház fizeti, mi pedig egyre több templombért kell kifizessünk? (Ráadásul 1992-től Oslóban kilátásba helyezték az alkalmankénti 350 korona kedvezményes bér helyett a normál bér igényét a Majorstua templomban.) Hibáztunk-e, amikor – valahányszor kárpát-medencei vendéglelkész vagy legátus tartotta az istentiszteletet – a teljes offertóriumot a vendéglelkésznek és családjának adományoztuk? Fölösleges volt-e részünkről támogatást nyújtani (1993-tól) képviselőinknek a néhány svédországi Országos Presbiteri Konferencián való részvételéhez, továbbá fiataljaink konfirmálásához és az Ifjúsági Konferenciákon való részvételhez? Könnyelműség volt-e részünkről, hogy – a svédországi magyar Szeretetszolgálat felhívására a lelkész közvetítésével – felajánlottunk 1998-tól 5 éven keresztül évi 3000 korona anyagi támogatást egy – számunkra máig ismeretlen – erdélyi sokgyermekes családnak? Szemtelenség volt-e részünkről az Új kéve egyházi lap norvégiai terjesztésére az Egyháztanács által tőlünk kért hiteléről szóló számlánkat benyújtani? (A hitelezés hátterében egyrészt az Egyháztanácsnak az a korábbi elve állt, hogy a lap térítésmentesen jusson el minden olvasóhoz, másrészt hogy csökkenthetőek a postai kiadások, ha a kézbesítés belföldi postával történik.)

A lelkész válasza, hogy szó sincs semmilyen vétségről, hiszen az nem hiba, hogy mi tartottuk magunkat a megállapodásokhoz. Az országos felügyelőnek is hasonló volt a válasza azzal a kiegészítéssel, hogy új tisztségében még nem volt ideje kellőképpen tájékozódni a svédországi Közösség és az Oslói Magyar Protestáns Gyülekezet múltjáról és jelenéről.

Gyülekezeti életünk története 1951-ben kezdődött. Terray László, Glatz József és Pósfay György lelkészek részvételével 1961 szeptemberében ünnepi istentiszteletre került sor Oslóban abból az alkalomból, hogy tíz éve volt az első magyar istentisztelet Norvégiában. Terray László lelkész a megmondója, hogyan indult az oslói gyülekezeti élet. Az 1956 novemberében levert forradalom és szabadságharc után megközelítőleg 2000 magyar menekült érkezett Norvégiába, szétszóródva a különböző országrészekben. Visszaemlékezéseiben Gémes István lelkész megemlíti, hogy meghívott papként 30 magyar menekültnek tartott istentiszteletet 1957-ben Oslóban.

Az oslói gyülekezet egyházi rendezvényei 1960 óta feljegyzésekben követhetők nyomon. A Svédországban szolgáló magyar lelkészek mindig saját szolgálati területüknek tekintették Norvégiát és rendszeresen átjártak istentiszteletet tartani. Ha pedig objektív okok miatt nem tudtak eljönni, vendéglelkészekről gondoskodtak.

Svédországból nézve az oslói gyülekezet státusa az évtizedek folyamán változott. Az 1965-ös pünkösdi egyháztanácsi ülésen elfogadott működési szabályzat úgy fogalmazott, hogy a svédországi egyházközösség a norvégiai és dániai gyülekezetekkel együtt alkotja a Skandináv Magyar Protestáns Egyházközösséget. Változtatást a működési szabályzatban csak a Skandináv Presbiteri Gyűlés 2/3-os többsége hozhat. Mindezek még 1990-ben is érvényben voltak. Később, mint oslói társgyülekezet szerepeltünk, majd tudósítóval ill. lapterjesztővel rendelkező oslói gyülekezet, és végül mint a svédországi Közösséghez tartozó, Svédországon kívüli gyülekezet voltunk nyilvántartva.

Következzen néhány adat istentiszteleteink gyakoriságáról és az ezeken résztvevők számáról. Az 1960 és 1992 közötti időszakban átlagosan évente 7 igehirdetéssel erősödött lélekben a jelenlevő 13–15 protestáns hívő. Az 1993 és 1998 közötti időszakban az istentiszteletek évi átlaga 5-re csökkent. A részvételi átlag viszont nem változott. Történetünkhöz hozzátartozik, hogy míg az 56-os események után az akkori menekültekből kerültek ki a gyülekezeti tagok, addig 3 évtizeddel később Erdélyből és a Vajdaságból érkezett az “utánpótlás” menekültáradat. Ezzel magyarázható, hogy gyülekezetünk bár kis létszámú, mégis fennmaradt, és életképességről, kitartásról tett tanúbizonyságot. Isten megőrző kegyelmén múlott a gyülekezetünk közel öt évtizedes léte. Örökké hálásak vagyunk azért, hogy Isten a hitben való közösség és a szeretet ajándékával gazdagított. Hálánkat fejezzük ki az Úristennek azért is, hogy lelkével ajándékozta meg lelkipásztorainkat, erőt adott nekik a kitartásra, hogy hivatási kötelezettségüknek eleget tehessenek.

Kik voltak ezek az áldozatkész lelkészek, akik csodás lelki élményekkel tették felejthetetlenné istentiszteleteinket? Következzen itt a – remélhetőleg teljes – felsorolás: Terray László, Glatz József, Szigethy Sándor, Pósfay György, Gémes István, Koltay Rezső, Cseri Gyula, Vajta Vilmos, Kellner Ilona, Joób Olivér, Dóka Mária, Molnár-Veress Pál, Szebik Imre ev. püspök, Tőkés László ref. püspök, Tóthpál Dávid, Tanító Péter, Tusai Viktória és Magyari-Köpe Gábor.

Külön köszönjük Terray László lelkésznek, aki fiatalos lendülettel, minden erejét latba vetve indította el az oslói gyülekezeti életet, valamint megteremtette és hosszú éveken keresztül irányította a Norvég Egyházi Misszió magyar nyelvű rádióadását. Koltay Rezső 25 évig volt fáradhatatlan lelkipásztorunk. Akadályt nem ismerve végezte töretlenül lelkiismerete által vezérelt szolgálatát. Ereje és tudása szerint mindig a legjobbat nyújtotta. Mi mindig úgy éreztük, hogy lelkipásztorunk teljes mértékben eleget tett az egyházi munka feltételének, melyet pásztorlevelében így fogalmazott meg: “Tudjon életem úgy formálódni, hogy agyagedénnyé váljék Krisztus élő teste számára”. Örökre megőrizzük szívünkben szeretetét, szerénységét, önzetlenségét, áldozatkészségét.

Az utóbbi évtized politikai és társadalmi változásai az anyaországban, a közép-kelet-európai régióban, valamint egész Európában kihatással voltak az észak-európai magyar keresztyén diaszpóra lelkigondozására is. Hálásak vagyunk, hogy Molnár-Veress Pál személyében Isten olyan lelkipásztorral áldott meg, aki példamutatóan ötvözni tudja a lelkiismeretes és áldozatkész lelkészi szolgálatot az ökumenikus lelkiséggel, össznemzetben gondolkodással, a magyarságtudat ápolásával, valamint egy határok nélküli Európában való gondolkodással. Ezt tükrözik igehirdetései, magatartása, és az általa szerkesztett Új kéve tartalma. Tudjuk, hogy feladata a változó világban nem könnyű, hiszen azok közül, akik őt körülveszik, nem mindenkinek adatik meg az új helyzethez való alkalmazkodás képessége. Így – mint a mi gyülekezetünk is tapasztalta – magasztos értékeket hordozó munkája során meg kell küzdenie a kicsinyes, szűklátókörű, irigykedő, gyanakvó nézetekkel is. Mi továbbra is bízunk benne, számítunk rá és teljes mértékben bízunk abban, hogy előrelátása, az anyaország egyházaival és hivatalaival közösen tett erőfeszítései számunkra is lehetőséget nyújtanak, hogy gyülekezeti életünk töretlenül folytatódjon.

Elismerően kell szólnunk a svéd államról, ill. a svéd államegyházról azért, hogy biztosította az anyagiakat a mindenkori svédországi magyar protestáns lelkész szolgálatához és nem akadályozta abban, hogy a lelkész hivatástudatának szellemében végezze szolgálatát, beleértve a norvégiai lelkigondozást is.

Ez alkalommal mondunk köszönetet a norvégiai Kirkens Nödhjelp egyházi segélyszervezetnek azért, hogy közel 30 évig tett eleget a svédországi Közösség kérésének, és a lelkész egy havi fizetését fedezve biztosította az oslói igehirdetést. (Történetünkhöz az is hozzátartozik, hogy a Kirkens Nödhjelp a 80-as évek vége felé fokozatosan csökkentette, majd megszüntette a támogatást olyan meggondolásból, hogy az oslói gyülekezet 25–30 év után a maga lábán is meg tud állni. Tudomásunk szerint ezt követően a Kirkens Nödhjelphez a svédországi Közösség részéről nem érkezett újabb támogatást igénylő kérvény. Gyülekezetünk presbitere 1994 májusában Terray László lelkésszel együtt újratárgyalta a támogatás lehetőségét a Kirkens Nödhjelppel, sajnos eredmény nélkül. Ennek oka egyrészt gyülekezetünk kis létszáma, másrészt a támogatásra jogosult svédországi Közösség Egyháztanácsának közömbössége a kérvényezést illetően.)

Gyülekezetünknek jelenleg 26 nyilvántartott tagja van. Mindig jóleső érzés volt számunkra kapcsolatot tartani a hozzánk képest népes – több mint 5000 nyilvántartott lélekkel rendelkező – svédországi “anyagyülekezeti közösségünk” tagjaival. Köszönetet mondunk a svédországi magyar egyháztagoknak azért, hogy mindig barátsággal és szeretettel fogadták ifjainkat a cserkésztáborokban, ifjúsági konferenciákon, konfirmáláson; felnőtt tagjainkat az Önképzőkör nyári táborain, képviselőinket az Országos Presbiteri Konferenciákon. Külön köszönjük, hogy sok évtizeden át nevünk ott szerepelhetett a szétszórtságunkban számunkra oly sokat jelentő Útitárs, Kéve, majd az Új kéve egyházi lapok terjesztéséért felelős személyek címjegyzékén.

Végül, de nem utolsó sorban köszönet illeti Almási István testvérünket, valamint a jelenlegi presbitérium tagjait, akik kitartóan és hűségesen irányították a gyülekezet életét. Köszönet mindazoknak, akik adományaikkal támogatták nemes céljainkat, akik szeretettel fogadták és vendégül látták lelkipásztorainkat.

A bevezetőben említett “mindenttudó” könyvünk lapjai nemcsak megsárgultak az évek folyamán, hanem – mintha ki lett volna számítva – be is teltek. Nincs benne több üres oldal. Újat kell kezdeni.

Tudjuk, hogy Isten gondviselő szeretete a biztosíték arra, hogy továbbra is alkalmunk legyen magyar anyanyelvünkön közösségben imádkozni, Isten igéjének hallgatása által lelki élményekben tovább gazdagodni és közösségi összefogással a rászorultakon erőnkhöz képest a jövőben is segíteni. Egy biztató fénysugár máris feltűnt előttünk: Terray László lelkipásztor volt egyike azoknak, aki az 50-es években utunkra indított, és – mint nyugalmazott Råde-i lelkipásztor – ismét Ő ad nekünk reményt a folytatásra oslói alkalmi igehirdetéseivel. Nagyon köszönjük ezért önzetlenségét, megértését, jóságát és önfeláldozását.

A skandináviai magyar egyházközösségtől való elköszönésünk alkalmából azt kívánjuk mind a svédországi, mind a norvégiai magyar testvéreinknek, hogy minél inkább az összetartás, a kölcsönös bizalom, az össznemzetben gondolkodás és az ökumenikus lelkiség jellemezze fő céljaink elérését, nevezetesen, hogy Istenbe vetett hitünket és önazonosságunkat megőrizhessük. “De akik az Úrban bíznak, erejük megújul...” (Ézs. 40,31)

 

Az Oslói Gyülekezet nevében
Horváti György első presbiter

 

 

 

A DOLGOK HÁTTERÉBEN

 

Horváti Györgynek az oslói gyülekezet nevében írott, itt közzétett levelében foglaltakkal lényegében egyetértünk, mégis szükségesnek látjuk azt helyenként kiegészíteni, pontosítani vagy magyarázatokkal ellátni.

 

Skandináviai Egyházközösség

Tudtunk arról, hogy az észak-európai térségben működő magyar protestáns lelkigondozói szolgálat 1965-ben elfogadott működési szabályzata szerint: “a svédországi egyházközösség a norvégiai és dániai gyülekezetekkel együtt Skandináviai Magyar Protestáns Egyházközösséget alkot.”

Ennek előzményéről viszont hadd idézzünk itt Pósfay György nyugalmazott evangélikus lelkész visszatekintő írásából (lásd a jelen lapszám 6–9. oldalain: Magyarországnak nincs tengere... című cikkének Az 1956 utáni magyar protestáns lelkigondozói szolgálat Nyugat- és Észak-Európában alcímű fejezetében foglalt, a 8. oldalon található idevonatkozó részét):

“...a Svéd (Evangélikus) Egyház Glatz József evangélikus lelkész személyében egy teljes idejű munkát végző lelkészt alkalmazott, akinek fizetését és költségeit felvállalta. Ezt a lelkészt a Norvég és Dán (Evangélikus) Egyház egy-egy – a menekültek lelkigondozásával megbízott – szerve megkérte, hogy terjessze ki szolgálatát ezekre az országokra, egyúttal felvállalta az ezzel járó többletköltségeket is.”

A szolgálat más országokra való kiterjesztésére vonatkozó kérés tehát Norvégiából és Dániából, az ottani menekültügyi szervektől érkezett. Ezt az eredetileg Norvégiára és Dániára is kiterjesztett szolgálatot vette át Glatz Józseftől 1965-ben Koltai Rezső, s ezt örökölte tőle 1990-ben Molnár-Veress Pál lelkipásztor is.

Tény az, hogy a már említett 1965-ös működési szabályzat 1990-ben – egészen pontosan 1992-ig – még érvényben volt. Az időközben eltelt több mint 25 év alatt azonban jelentős változások álltak be mind a svédországi, mind az ennek hatáskörébe sorolt dániai és norvégiai magyar nyelvű lelkigondozással kapcsolatban!

A tájékoztatás elmaradt

Bármennyire is kellemetlen az érintettekre nézve, de el kell mondanunk: amikor 1990-ben az akkori Egyháztanács felkérte Molnár-Veress Pált, hogy a beteg Koltai Rezső helyett vegye át a szolgálatot, ezzel együtt elmulasztotta azt, hogy a szolgálatot átvevő lelkész rendelkezésére bocsássa a szolgálattal kapcsolatos legfontosabb információkat. Az Egyháztanács csak arra adott utasítást, hogy a lelkész hol végezzen szolgálatot, s hogy vegye át az akkor még csak egyetlen lapnyi terjedelmű “Kéve – svédországi levél” című gyülekezeti értesítő szerkesztését. A szolgálatra vonatkozó iratok a beteg lelkésznél maradtak, s csak az ő 1991-ben történt nyugdíjazásakor kerültek azok – akkor is csak részben – az új főfelügyelő, illetve az új központi pénztáros, de nem az új lelkész kezelésébe. (Csak ekkor – szolgálatba lépése után másfél évvel – kapta meg az új lelkész a gyülekezeti tagok névsorát is!) A tétovázásra bizonyos magyarázatot ad az, hogy az akkori Egyháztanács még nem tudta, hogy a Svéd Egyház továbbra is fenntartja-e vagy sem a magyar nyelvű lelkigondozást. Jogilag az is gondot jelentett, hogy Koltai Rezső lelkész állása névre szóló volt, s egy névre szóló állást nem lehetett más személyre átruházni. (A lelkészi állás kérdése csak 1992-re rendeződött, amikor a Svéd Egyház a stockholmi püspökség keretében a magyarnyelvű hívek gondozására egy különleges státusú állást hozott létre “extra stiftsadjunkt för ungerskspråkiga” néven. Ezt szabályosan pályázatra bocsátotta, s az állást – egyedüli pályázóként – Molnár-Veress Pál kapta meg. A kinevezéséről szóló irat a lelkész hatáskörére vonatkozóan szűkszavúan csak ennyit tartalmazott: “azokat a feladatokat kell végeznie, amelyek korábban Koltai Rezsőre tartoztak”. A Svéd Egyház addig is elfogadta a de facto helyzetet, azt, hogy a szolgálat folytatódik, hogy az új lelkész szolgál, s megtalálta a módját annak is, hogy a lelkészi fizetést rendezze.) Az 1965-ös működési szabályzat egyáltalán nem szólt arról, hogy a lelkészt ki alkalmazza vagy fizeti, de arról sem, hogy az akkor még Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetnek nevezett közösség egyházjogilag mely egyház hatáskörébe tartozik. Ez a szabályzatilag már akkor rendezetlen kérdés csak átöröklődött az utódokra, akiknek ez később elég sok fejtörést okozott.

Megszűnt a dániai magyar szolgálat

Míg a norvégiai magyar protestáns gyülekezet 1951-től kezdve folyamatosan működött, addig a dániai magyar nyelvű protestáns hívek közötti szolgálat – általunk ma sem tudott okból – már a 70-es években megszűnt. Az 1992-ben még érvényben levő működési szabályzat ezen a ponton tehát már nem tükrözte a valós tényállást.

Svéd állami támogatás feltételekkel

Ugyancsak a 70-es években változás állt be a svédországi lelkigondozói szolgálatot illetően is: ettől kezdve a szolgálat svéd állami támogatásban, úgynevezett működési segélyben részesült, s ennek felhasználását illetően elszámolási kötelezettséggel tartozott a segélyt folyósító és elosztó svéd állami hatóságnak, az SST-nek (Samarbetsnämnden för Statsbidrag till Trossamfund). Az 1992-ben még érvényben levő – 1965-ös – működési szabályzat ezt az időközben beállt változást sem tükrözte.

Megszűnt a Kirkens Nödhjelp támogatása

A Svédországon kívüli szolgálat költségeinek felvállalásával kapcsolatban is változás állt be. Éppen Horváti György említi: “Történetünkhöz az is hozzátartozik, hogy a Kirkens Nödhjelp a 80-as évek vége felé fokozatosan csökkentette, majd megszüntette a támogatást olyan meggondolásból, hogy az oslói gyülekezet 25–30 év után a maga lábán is meg tud állni.” Az 1965-ös működési szabályzat tehát ezt a nagyon lényeges változást sem tükrözte.

Ezen a ponton kell kiigazítanunk valamit a Horváti György levelében foglaltakból. Ő ugyanis így fogalmaz: “Ez alkalommal mondunk köszönetet a norvégiai Kirkens Nödhjelp egyházi segélyszervezetnek azért, hogy közel 30 évig tett eleget a svédországi Közösség kérésének, és a lelkész egy havi fizetését fedezve biztosította az oslói igehirdetést.” A tévedés ott van, hogy nem a svédországi Közösség kérésének tett eleget a norvégiai Kirkens Nödhjelp, hanem fordítva: a Kirkens Nödhjelp kérésének tett eleget annakidején Glatz József lelkész azáltal, hogy svédországi szolgálatán kívül – a dániai mellett – felvállalta ezt a szolgálatot is. Koltai Rezső lelkész ugyancsak felvállalta a szolgálatot, s ezt tette Molnár-Veress Pál is, annak ellenére, hogy amikor ő átvette azt, a Kirkens Nödhjelp már beszüntette addigi támogatását. Magyarán: a norvégiai szolgálatot ettől kezdve a lelkész önkéntesen végezte, s annak kiadásai valóban a svédországi Közösségre hárultak át. Erre az állapotra csak 1992 után “észlelt fel” a svédországi Közösség, de nem ismerve az előzményeket, mondjuk úgy: “mentére hagyta” a dolgot.

Nem ismerve az előzményeket

És még egy kiigazítás, melyhez előbb újból idézünk Horváti György leveléből: “Tudomásunk szerint ezt követően a Kirkens Nödhjelphez a svédországi Közösség részéről nem érkezett újabb támogatást igénylő kérvény. Gyülekezetünk presbitere 1994 májusában Terray László lelkésszel együtt újratárgyalta a támogatás lehetőségét a Kirkens Nödhjelppel, sajnos eredmény nélkül. Ennek oka egyrészt gyülekezetünk kis létszáma, másrészt a támogatásra jogosult svédországi Közösség Egyháztanácsának közömbössége a kérvényezést illetően.” Itt csak megismételhetjük az előbb már elmondottakat: az 1990-es lelkészváltást, de az 1990-es, majd 1992-es, végül 1994-es főfelügyelő-váltást követően az Egyháztanács csupán magával cipelte az addig jócskán felgyülemlett tisztázatlan kérdések egész sorát, s időközben egészen új keletű, a lelkigondozói szolgálat egészét létében érintő kérdésekkel találta magát szemben. Ezeknek sokszor gyors beavatkozást igénylő megoldása során a korábbi “kisebb” horderejű kérdésekre, így a norvégiai szolgálat ügyére sem nem tudott kellő figyelmet szentelni.

Kinek az érdekét szolgálta?

Ugyanakkor ezzel kapcsolatban egy már a mába vezető vitás kérdésre kéne megnyugtató választ találni: kinek az érdekét szolgálta, vagy szolgálhatná ma is e szolgálat fenntartása? Mielőtt a kérdésre elhamarkodottan válaszolnánk, talán helyesebb, ha először Pósfay György már említett írásából idézünk: az 56-os “magyar menekültek megjelenése sok tekintetben felébresztette Európa lelkiismeretét – az egyházakét is –, és rádöbbentette kormányaikat és népeiket a menekültek iránti felelősségre. Szinte versengtek azért, hogy mit tehetnek a magyar menekültekért, az egyházak pedig a kiérkezettek lelkigondozásáért.”

Talán nem tévedünk, ha megállapítjuk: akkor (1956-ban) Európa rossz lelkiismeretének megnyugtatása érdekében hozták létre országonként a segélyszolgálatokat, beleértve az egyháziakat is. Arról is tudunk, hogy a befogadó országok bizonyos előre nem látott szociális kérdések megelőzése érdekében látták szükségesnek a menekültek segélyezésének, egyúttal lelkigondozásának általuk irányított és ellenőrzött megszervezését. Azt ugyanis a befogadó országok egyike sem akarta, hogy a menekültekkel együtt olyan forradalmi lelkületet is importáljon, amely Nyugaton legalábbis szokatlannak, következésképpen kezelhetetlennek tűnt. Mindezáltal nem kívánjuk csökkenteni eme államoknak és egyházaknak a menekültek befogadása és gondozása kapcsán szerzett érdemeit, csupán a helyére tessszük a tényeket. Ezzel együtt azt is kimondjuk: a magyar menekültek lelkigondozásának megszervezése – ha indirekt módon is – mindenképpen a magyar menekültek érdekét szolgálta! Ha tehát – akár csak részben is – a dániai vagy norvégiai magyarok érdekét szolgálta a szolgálat “felső kérésre történt” egykori kiterjesztése, akkor elsősorban ezen közösségek érdeke volt és érdeke ma is, hogy a szolgálat anyagi feltételeinek biztosítását megoldják, akár önerőből, akár további állami vagy egyházi segélyezést kérve. Meggyőződésünk viszont az, hogy amint a svédországi Egyháztanács sem látta eléggé tisztán a dolgok előzményét, úgy a norvégiai magyar protestáns gyülekezet kisszámúra apadt – és mára már főként újabban jöttekből álló – közössége sem tudhatta, hogy mihez kezdjen, s hogy egyáltalán ki kéne kezdeményező legyen ebben az ügyben.

Európai változások

Van még egy kérdés, amit könnyen el szoktunk felejteni: az 1989–90-es közép-kelet-európai fordulat nyomán a Nyugat gyökeresen megváltoztatta az egykori menekültekhez és emigráns közösségeikhez való viszonyulását. Nem csak Svédországban vagy Norvégiában, de másutt is rendre csökkentették vagy egészen megszüntették a korábbi támogatások rendszerét, talán abban bízva, hogy az idegen rendszer alól “felszabadult” államok és intézményeik önműködően átvállalják a külföldre került közösségeik további támogatását. Az már csak szépséghiba, hogy a Nyugat elfelejtette: ezeket az államokat egykor zokszó nélkül “odalökte” eme embertelen és egyházellenes rendszereknek, s amikor egy talán Máltában megszületett újabb jaltai egyezmény értelmében ezen államok megszabadultak a sokévtizedes nyomás alól, arra kényszerültek, hogy kifosztottan és leszegényedve, koldusként kopogtassanak újból Nyugat kapuján. Csupán a legutóbbi tíz év menekültügyi politikájának kapkodásai is kézenfekvő módon bizonyítják: a Nyugatnak nem volt és talán még ma sincs egyértelmű menekültpolitikája, vagy ha van, akkor az elsősorban “felsőbb”, általában állami érdekeket szolgál, s csak másod- vagy harmadsorban tekint a befogadottak saját érdekeire.

Kinek a felelőssége?

Ha ezt a tényt eléggé tisztán látjuk, akkor igencsak sajnálatos volna, ha az emigráns közösségek – ezen belül az egyházi közösségek – egymásra hárítanák a felelősséget anyagi egzisztenciájuk külső okok miatti megrokkanása miatt, mely gyakorlatilag létük vagy nemlétük kérdésévé vált. Éppen ezért, szeretettel és sorstársi együttérzéssel kell tekintenünk egymás gondjaira. Ami viszont ebben az esetben elsősorban a svédországi Közösséget érinti: a nagyobbnak és erősebbnek mindig felelőssége a kisebbet és gyengébbet felkarolni! S ezt – sok eset bizonyítja – a svédországi magyar egyházi közösség lehetőségeinek mértékében meg is tette.

Kényszerhelyzetben

Hadd térjünk vissza még néhány történésre, melyek gyakorlatilag már a 90-es évek kezdetétől kényszerhelyzetbe hozták a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösséget, s melyeknek hatását a legutóbbi időkig éreztük.

Amikor 1991-ben Koltai Rezső lelkipásztor névre szóló állása megszűnt, a Svéd Egyház – nagy fenntartásokkal ugyan, de – további, egyelőre csak egy évre (!) magyar lelkészi állást létesített, s annak évenkénti meghosszabbítását a szolgálat iránti igény alakulásától tette függővé, ennek felmérését és visszajelzését pedig részint a magyar gyülekezet akkori országos felügyelőjére bízta. Itt nem kívánunk még csak találgatásokba sem bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy ki vagy kik, és milyen megfontolásból vagy szándékból kérdőjelezték meg a magyar szolgálat további fenntartásának szükségességét, de az viszont tény, hogy éppen e megkérdőjelezettség miatt az Egyháztanács minden további lépését nagyfokú óvatosság, sok esetben bizonytalanság jellemezte.

1992-ben már sok szempontból elodázhatatlannak tűnt az 1965-ös működési szabályzat revideálása. Tekintettel arra, hogy a lelkészi állást a Svéd Egyház biztosította, szinte kényszerűnek tűnt egy olyan új szabályzat kidolgozása, mely kielégíti a Svéd Egyház ez irányú valós vagy vélt igényeit. Az Országos Presbiteri Konferencia tagjainak többsége ezért jóhiszeműen elfogadta az akkori országos felügyelő tervezetét, mely az ugyanazon évben megjelent svéd gyülekezeti törvényt próbálta a magyar szolgálat körülményeire alkalmazni. Ebben pedig – vagy meggondoltan, vagy csak mert elfelejtődött – említés sem történt a dániai vagy norvégiai gyülekezetekhez való viszonyulásról.

Senkitől sem kért “érdekvédelem”

Bár az SST által folyósított állami működési segélyt értelemszerűen a svédországi munka támogatására adták, hadd jegyezzük meg: a segély felhasználási módját szabályozó előírások igen nagyvonalúak voltak. Sem az SST, sem a magyar lelkészi állást biztosító Svéd Egyház soha nem határolta be mereven a szolgálati területet. Ezzel szemben éppen a magyar gyülekezetben akadt egy személy, aki úgymond “védelmébe vette” a “svéd érdekeket”, hangsúlyozván, hogy svéd pénzből csak Svédországban lehet szolgálni. Sajnálatos, hogy érvei az akkori egyházvezetésben meghallgatásra találtak. Amikor később új országos felügyelő vette át a gyülekezetek világi vezetését, az ennek irányítása alá került Egyháztanácsban már általánosan elterjedt volt a “külföldi” szolgálattal kapcsolatos rosszallás. Hiába változott azóta kétszer is az Egyháztanács összetétele, az új tagok is ezt a már korábban keltett hangulatot örökölték. Sajnálatos az is, hogy a lelkésznek a külföldi szolgálat fenntartása ügyében felhozott érvei háttérbe szorultak a döntések hozatalakor.

Egyrészt megállapíthatjuk, hogy a svédországi gyülekezetek Országos Presbiteri Konferenciája 1992-ben jogszerűen járt el, amikor az 1965-ös működési szabályzat helyébe magára nézve új szabályzatot fogadott el. Másrészt viszont látnunk kell: azáltal, hogy a döntéshozatalba nem vonta be az oslói gyülekezet képviselőit, nem nyilatkozhatott a Skandináv Presbiteri Gyűlés nevében, s így joghézagot idézett elő a külföldi gyülekezetek viszonylatában.

Megnövekedett igény

Néhány év alatt – 1990 és 1999 között – igen jelentős szerkezeti változás állt be a svédországi magyar egyházi közösségben is: a kezdeti 5 gyülekezet helyett ma 15 gyülekezet keretében folyik istentiszteleti élet. A számszerű növekedést egyrészt a természetes igény indokolta, másrészt az a kényszer, hogy a szolgálat szükségességét folyamatosan megkérdőjelezők felé megmutassuk: a magyarnyelvű lelkigondozás iránt nemhogy csökkent volna az igény, hanem fokozatosan megnövekedett.

Helsinki és Tallinn

Az észtországi magyarok számára istentiszteletet első ízben Asszonyi István kárpátaljai református lelkész tartott, aki nyugdíjas korában költözött Észtországba ott letelepedett gyermekeihez. 1995-ben bekövetkezett halála után a kisszámú, de lelkes közösség lelkész nélkül maradt, s a legkézenfekvőbbnek tűnő megoldást abban látták, ha alkalmi szolgálatra a hozzájuk legközelebb eső Svédországból hívnak lelkészt. Ezzel egyidőben a Finnországban élő magyaroktól is hasonló kérés érkezett. Míg a svédországi magyarok évtizedeken át állami és egyházi támogatás révén “házhoz szállítva” részesültek a lelkigondozásban, istentiszteletekben, gyermekeik keresztelésében és konfirmációs oktatásában, esketésben, halálozás esetén temetési szertartásban, kedvezményesen vehettek részt hazai és külföldi konferenciákon, “készen kapták” gyülekezeti otthonukat s az abban folyó rendezvényeket stb, addig a finnországi és észtországi magyarok köszönettel fogadták, ha évente legalább három-négy alkalommal őket is meglátogatja egy lelkipásztor.

Idejekorán született indítvány

Akkor tehát, amikor 1995-ben, Molnár-Veress Pál lelkész bevonta a szolgálatba Finnország és Észtország magyar protestáns gyülekezeteit is, gyakorlatilag abban a szellemben járt el, amelyben elődei is végezték szolgálatukat. El kell ismernie viszont, hogy míg egyrészt lelkiismeretére hallgatva kiterjesztette szolgálatát ezen gyülekezetekre, ugyanakkor nem tudott oda hatni, hogy az Egyháztanáccsal karöltve, s a külföldi gyülekezetek vezetőit is bevonva a szolgálat külső körülményeit, jogi kereteit megfelelő módon rendezzék. Azaz mégis megpróbálta ezt: első lépésként “hivatalosította” ezen gyülekezeteket, s szabályos gyülekezeti közgyűlések keretében mindenütt presbitériumot választatott, s e presbitériumok kijelölték vezetőiket is. Egy már 1997-ben elkészült indítványában pedig körvonalazta egy olyan közös északi magyar egyházi közösség körvonalait, amelyben a svédországi mellett jól megfért volna mind a norvégiai, finnországi, észtországi, és talán az újból életre keltendő dániai gyülekezet, de alkalomadtán ennek keretében helyet kaphatott volna egy majd csak talán a jövőben létesülő lettországi vagy litvániai közösség is. Ma, néhány év távlatából már megállapíthatjuk: az indítvány “idejekorán” született, s elfogadtatását nem előzte meg a lelkekben itt-ott felbukkanó homály és értetlenség eloszlatása.

Mindig voltak, mindig lesznek

Horváti György levelében azt írja, hogy a lelkipásztornak munkája során meg kellett küzdenie a kicsinyes, szűklátókörű, irigykedő, gyanakvó nézetekkel is. Igaza van, de rögtön tegyük hozzá: a világon mindig és mindenütt akadnak ilyen nézeteket vallók, akik ha kevesen is vannak, de ténykedésük olykor nagy károkat okoz. Főleg a gyanakvást emelnénk itt ki, mert voltak némelyek, akik azt gondolták, hogy a norvégiai, finnországi vagy észtországi szolgálatokból a lelkésznek valamiféle haszna származott. Azoknak, akik talán ma is így gondolkodnak, csupán azt ajánlhatjuk, hogy legalább egyetlen egyszer tegyék meg a 14 órás hajóutat Helsinkibe, onnan a további 3 és fél órás hajóutat Tallinnba, majd visszafele ugyanezt a 17 és fél órás utat Stockholmig, gyakorlatilag péntek délután hattól kedd reggel kilencig. De azt is ajánljuk, hogy vegyenek részt mind a két istentiszteleten, s beszélgessenek el pl. Helsinkiben azzal a Tanító Bélával, aki a 180 km-re levő Tamperéből jön el az istentiszteletre s az azt követő együttlétre, ugyanígy beszélgessenek el Tallinnban pl. a Bán vagy Suba családokkal, akik másokkal együtt a közel 200 km-re levő Tartuból jönnek el Isten igéjét hallgatni, magyarul. Bárki elkísérhette a lelkészt akár Norvégiába is, és megtapasztalhatta, mit jelent egy 540 km-es út után olykor csak 5–6 emberrel szembenézni, de máskor ennek akár ötszörösével is együtt lenni! Aki vette a fáradtságot és nagy ritkán elkísérte a lelkészt egy-egy ilyen külföldi útra, az elmondhatja: igenis, volt haszna időt és pénzt és fáradságot áldozni, mert hallatlanul nagy lelki felépülést jelentett és jelent a kis közösségekben szolgálni! Ezek a közösségek ugyanis már saját bőrükön tapasztalták meg azt, amit a számban nagyobbak még nem tudnak: hogy mit jelent hónapokig, vagy talán éppen évekig anyanyelvi közösség nélkül, idegenben szétszóratva élni. Ezért tudnak oly nagyon megbecsülni és értékelni minden egyes alkalmat, amikor akár egy lelkész, akár egy odatévedt előadó, énekkar vagy tánccsoport jelenlétével tiszteli meg őket.

Fontos viszont e helyen is nyilvánossá tenni: amikor a finnországi és észtországi szolgálat beindult, a Finn (Evangélikus) Egyház külügyi osztályának vezetője készségesen vállalta, hogy megtéríti a lelkész finnországi és észtországi útiköltségét. Időközben azonban személyi változások történtek a Finn Egyházban, s az új hivatalnokok részéről kérdőjelek merültek fel eme kiadások térítése ügyében. Ennek ellenére hadd tisztázzuk: ha késve és sok utánajárás nyomán is, de a finnországi útiköltségeket – legalább részben – pótlólag rendezte a Finn Egyház, az észtországiak pedig már maguk intézkedtek e téren.

Áldozatvállalás

A magyarnyelvű lelkigondozás iránti igény minden téren tapasztalható növekedése ellenére, 1994 őszétől kezdődően folyamatosan rosszabbodott a magyarnyelvű szolgálat külső megítélése. A szubjektív tényezők mellett ennek objektív okai is voltak: az egyháznak az államtól való szétválasztási folyamatában a Svéd Egyház igyekezett megszabadulni minden olyan “nehezéktől”, mely évtizedek során rakódott rá, s amelyeket akarva-akaratlanul magával cipelt. Végeredményben a stockholmi püspökség néhány hivatalnokának személyes hozzáállásán múlott, hogy 1997-ben a lelkészi állás felére csökkentését, 1998-ban annak teljes megszüntetését határozták el, majd 1999 június végével a magyarnyelvű lelkészi állást valóságosan is megszüntették.

A Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség arra kényszerült, hogy jövőjét igyekezzen önállóan alakítani. Ennek érdekében – két éves előkészítés nyomán – 1999 második felétől kezdve tagjai között egyházfenntartási járulékrendszert vezetett be.

Attól függetlenül, hogy a végeredmény még nem ismeretes, máris megállapítható, hogy a svédországi magyarok – amikor szükséges – képesek jelentős áldozatot hozni. Ettől kezdve a most már áldozatot vállaló, a közösséget fenntartó svédországi hívek joggal várják el vezetőiktől, hogy minden kiadást külön gonddal elemezzenek, s egyúttal – ahol lehet – azokat csökkentsék is. Ezért 1999-ben az Egyháztanács több rendben foglalkozott a közösség létét vagy nemlétét alapvetően befolyásoló gazdasági kérdésekkel, s ennek során több olyan intézkedést hozott, amelyektől a kiadások csökkentését remélte.

Tudjuk, hogy mindhárom határon túli gyülekezetben aggodalommal figyelték a svédországi helyzet alakulását, s tudomásunk szerint mindhárom gyülekezetből több támogató ill. kérelmező levél ment a svéd érseki hivatalhoz a magyar lelkészi állás fenntartása ügyében. E gyülekezetekhez is eljutott annak híre, hogy a szolgálat fenntartását valószínűleg önerőből kell biztosítanunk, s többen rá is kérdeztek, miként tudnának a külföldi gyülekezeti tagok bekapcsolódni ebbe. Mivel még számunkra, Svédországban is bizonytalan volt, hogy az egyházi járulékot az adóhivatal vonja-e le, vagy a közvetlen befizetés módját kell válasszuk, az érdeklődőknek a lelkész sem tudott mást mondani, mint hogy egyelőre ki kell várnunk, miként alakul nálunk a helyzet. És szóba került az egyházi lap külföldi terjesztésének anyagi kérdése is. Amint Horváti György levelében írja, valóban közösen szerettünk volna megoldást találni erre a kérdésre is. Első lépésként azt tettük, hogy átfésültük a külföldi címtárat és részben csökkentettük az oda küldendő példányok számát.

Mindezek ellenére a norvégiai, finnországi és észtországi gyülekezeteknek nem állt módjában úgy átérezni a kialakult helyzet nyomasztó hatását, amint azt a svédországi közösség tagjai és vezetősége érezték.

Az Új Kéve terjesztése

Már korábban sor került arra, hogy Új Kéve című egyházi lapunk kiküldési költségeinek csökkentése érdekében a Norvégiába, Finnországba és Észtországba, de ugyanígy a Kárpát-medence országaiba küldendő példányokat egy csomagban juttattuk el egy-egy ott felkért személyhez, arra kérvén őket, hogy belföldi díjszabással postázzák tovább a küldeményt. A felkért személyekkel való megállapodás értelmében az illetők előlegezték a postai költségeket, s év végén egyházi közösségünk elszámolt velük. Tagjainknak a lapot kezdettől fogva térítésmentesen küldtük, s fenntartó és támogató tagjainknak ezentúl is így küldjük majd. Ugyanakkor tudni kell, hogy Egyházi Közösségünknek a lapkiadás évente kb. 100.000 koronájába került, és senkinek semmilyen érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a lap külföldre is eljusson, hacsak az nem, hogy minél többen tudjanak rólunk, s valóban betöltsük azt a hídszerepet, amelyet az északi szórványban élők és az otthonmaradottak között csak mi tölthettünk be. Köszönet illeti a Horváti házaspárt, de ugyanígy a finnországi Lukácsfy Kristófot, az észtországi Talur Katalint, vagy Kászoni József budapesti unitárius lelkészt, hogy “beszálltak” ebbe a közös munkába, s a hozzájuk csomagban átküldött, leggyakrabban már borítékolt és felcímzett lapokat továbbküldték (amikor szükség volt rá, feladóként saját címüket körmölték rá a soktucatnyi példányra). Jogos volt tehát ezen személyek igénye, hogy az általuk előlegezett postai díj térítését közösségünktől kérjék. De hadd illesse itt köszönet mindazokat a stockholmi egyháztagokat, akik évek hosszú során át a mellékleteket a lapba téve borítékolták, pecsételték és bélyegezték, leragasztották, címek szerint osztályozták a mintegy 2300 példányt.

Jövőt illető kérdések

Ugyanakkor nem kell zokon venni azt, ha az áldozatot vállaló svédországi fenntartó hívek időről időre megkérdezik: miért kell a most már a magyar közösség által alkalmazott lelkész olyan közösségek szolgálatát is ellássa, amelyek nem járulnak hozzá közös terheink viseléséhez? Miért kell lapunkból kb. 400 példányt külföldre juttatnunk, amely összegből esetleg más “belföldi” igényeket lehetne kielégíteni? Vajon igénylik-e a lapot mindazok, akikhez eddig postáztuk azt? Hajlandók-e a külföldi közösségek legalább a nekik címzett számok postai terjesztésének összegét vállalni, hogy legalább ezzel jelét adják önnön hozzájárulásuknak?

Nem kell tehát kötelezően rosszindulatot látni abban, ha az egyházi vezetés felteszi a kérdést: – leszámítva a nálunk sokkal szerényebb körülmények között élő észtországiakat, vajon hozzá tudnának-e járulni a hozzánk hasonlóan viszonylagos jólétben élő norvégiai vagy finnországi hívek az egész szolgálat fenntartásához, beleértve a lapterjesztést is? A norvégiai, finnországi vagy észtországi hívek viszont joggal kérdezik azt: miért utólag szólunk, s miért nem igényeltük eddig az ő hozzájárulásukat is? Erre a kérdésre az előbb leírtakban már válaszoltunk.

Az eddig szolgálatunk által elért Svédországon kívüli gyülekezetek jogállásával kapcsolatban szükséges még megemlítenünk: 1999 májusában az Országos Presbiteri Konferencia elé terjesztettünk egy Alapszabályzat-tervezetet, amely főbb vonatkozásaiban az egyik kárpát-medencei református egyház Statútumát vette alapul. Figyelembe vettük egészen sajátos helyzetünket, s igyekeztünk ezt a szövegben is érvényesíteni. Ez a tervezet még egyértelműen közös, északi magyar protestáns egyházi közösségről beszélt, melybe tételesen is bele voltak foglalva a norvégiai, finnországi és észtországi gyülekezetek is. A tervezet ismertetése után a legelső és leghatározottabb ellenvetések éppen e külföldi gyülekezetek “hozzánk tartozása” ellen szóltak, s a nem indulatból fakadó józan érvek közül el kellett fogadnunk azt, hogy alapszabályzatunk a svédországi magyar protestáns egyházi közösség törvény által előírt újbóli bejegyeztetésére készül, hiszen – amint a végleges szöveg is rögzíti: “a SMAPEK a Svéd Felekezeti Törvény alapján Svédországban bejegyzett egyházi közösségként (Trossamfund) működik. Jogi személy, a Svédországban hatályos jogszabályok szerint...” E Svédországban hatályos jogszabályokat pedig nem terjeszthetjük ki önkényesen a külföldi gyülekezetekre.

Az 1999 novemberében elfogadott végleges szöveg – ha homályosan, de – mégis utal ezekre a gyülekezetekre, amikor kimondja: “A SMAPEK tagjai hitbeli egységben kapcsolódnak a svédországi protestáns egyházakhoz, elsősorban a Svéd Egyházhoz, valamint az északi–balti térség magyar protestáns szórványaihoz. Felekezetileg ez utóbbiakkal együtt a Kárpát-medencei történelmi egyházak szórványait alkotják.” A Célok és feladatok fejezetben pedig többek között ez áll: “A SMAPEK célja Isten Igéjének magyar nyelvű hirdetése Svédországban, (...) az ökumenikus keresztény kapcsolatok ápolása és fejlesztése, különös tekintettel a Kárpát-medencére és az északi–balti térségre...” Addig azonban, amíg a svédországi egyházi közösség és a külföldi gyülekezetek között nem születik egy méltányos, önállóságukat tiszteletben tartó, és az ő sajátos érdekeiket figyelembe vevő megegyezés, irányukban sajnos jogilag nem érvényesíthető az Alapszabályzat következő kitétele: “A SMAPEK feladata továbbá a tagok összességének (tehát önmagának mint közösségnek) és külön-külön minden egyes tagjának érdekeit képviselni a hitéletet vagy az egyházi életet érintő kérdésekben, minden egyházi és világi fórum előtt.” Pedig éppen ez az érdekképviselet az, amelyben a mi nagyobb és jelentős múlttal rendelkező közösségünk elsőként segíteni tudna a körzetében lévő kisebb gyülekezeteken, magyar szórványokon. Annak ellenére, hogy jogilag nincs felhatalmazásunk rá, mégis, valahányszor a svédországi szolgálat jövőjéről, lelkészekkel való ellátásáról, a hazai egyházakkal való kapcsolatáról esik szó, mindig szóba hozzuk e – akár csak laza szállal is, de – hozzánk kötődő gyülekezeteket. Ezt tettük legutóbb is, amikor a Svéd Egyház érseke és összes püspöke előtt szolgálatunkról szóltunk, s ezek őszinte megértést tanúsítottak ez “elveszett” nyájak megtartása és szolgálata érdekében tett erőfeszítéseink hallatán.

Végezetül hadd szóljunk itt a norvégiai levél megírására okot adó svédországi levélről, melyet Horváti György “sértő és megalázó hangú hivatalos levél”-nek érez, s amely megérzése szerint “ultimátumszerűen hozza” az érintettek tudomására a róluk hozott “ítéletet”. Szeretettel mondjuk norvégiai “véreinknek”: őszintén sajnáljuk, ha sértést és megalázást éreztek ki a svédországi levélből, hiszen tudjuk, hogy a levél írójának nem ez volt a szándéka, hanem kizárólag az évek hosszú során át felgyülemlett és tisztázatlan kérdések rendezésének óhaja. Egyben reméljük, hogy az előbb elmondottak után talán sok mindent már árnyaltabban látnak ők is, mi is.

A norvégiai levél így kezdődik: “Gyülekezetünk életében lezárult egy korszak.” Szeretettel üzenjük a norvégiai, de ugyanúgy a finnországi, az észtországi, és egyáltalán az egész északi–balti térségben élő magyar szórványközösségek felé: egyházi közösségeink életében viszont új korszak kezdődött, s éppen ezért és éppen most semmit nem szabad feladnunk!

Molnár-Veress Pál

 

(Megjelent az Új Kéve VIII. évf. 1. számában, 2000 áprilisában)