Ha egy úszni nem tudó gyermeket a mély vízbe löknek, két dolog történhet vele: vagy megfullad, vagy megmenekül. Akár úgy menekül meg, hogy életösztöne folytán az örvények között addig rúgkapálózik, míg csak rá nem jön, hogy képes a víz színén maradni, tehát képes úszni, akár úgy, hogy az utolsó pillanatban valaki segítségére siet és kimenti az árból.

Lehet, hogy az egykor vízbe lökött, de megmenekült és úszni is megtanult gyermek, miután felnőtté vált, majd megköszöni a tettesnek, hogy őt egykor vízbe lökte. Mert neki köszönheti majd, hogy megtanult úszni.

Lehet, hogy egykor mi is hálásak leszünk azoknak, akik most minket a mély vízbe löktek, mert nekik köszönhetjük majd, hogy megtanultunk úszni, azaz megtanultunk önállóan élni.

Minket a mély vízbe löktek, s most nincs időnk azzal foglalkozni, hogy kik és miért tették ezt, s arra sincs időnk, hogy kivárjuk, míg a parton megjelenik a segítség. Azon sem gondolkozhatunk most, hogy miként köszönjük majd meg a fogadatlan úszómesternek, hogy magunkra hagyott. Ha nem akarunk elmerülni, addig kell küzdenünk az árral, mígnem a partra jutunk. Ez most a feladatunk.

Egy közösség sok-sok egyénből áll, s természetes, hogy a történéseket ezek más-másképpen ítélik meg. A mi svédországi egyházi közösségünk is sokféle egyénből tevődik össze, akik más-más időben, más-más helyről, más-más okból hagyták el szülőföldjüket, s választották második otthonukul éppen ezt az országot. De különbözik a magyarsághoz és a nemzethez való viszonyulásuk ugyanúgy, ahogy a valláshoz, egyházhoz való hozzáállásuk is.

Szomorú volna, ha mindannyian egyformák lennénk. Nem is lehet célunk a különbözőségek megszüntetése. A kérdés inkább az, hogy tud-e a sokféle egyénből összeálló közösség, adott esetben, egyet akarni. Legalább akkor, amikor létéről, jövőjéről magának, önállóan kell döntenie. Önállósodásunk első kérdése, első próbája ez.

Ahhoz nem fér kétség, hogy a kitűzött célban egyetértünk: megmaradni, jövőt biztosítani. Az akaratot a tetteknek kell követniük. Itt újból fennáll az, hogy a cselekvés mikéntjét más-másképpen gondoljuk el. Önállósodásunk második próbája éppen az, hogy fog-e sikerülni egységes irányba terelni a tettrekészséget, vagy úgy összehangolni a különböző elképzeléseket, hogy azok egymást kiegészítve ugyanazt a közös célt szolgálják. Most éppen ennél a második próbánál tartunk.

Mi sem tudjuk még, hogy a jövőben miként alakul viszonyunk azzal a svéd egyházzal, amely sok évtizeden át biztosította a magyar lelkigondozást, most pedig el-eresztette kezünket. Szeretnénk, ha mostani helyzetünk nyomán nem a csalódottság, hanem a korábbiak iránti hála érzése maradna meg bennünk.

Sokak számára komoly lelkiismereti kérdést jelent, hogy önállósodásunk e lépcsőfokára jutva akarva-akaratlanul dönteniük kell: maradjanak-e a svéd egyházban, vagy lépjenek ki onnan s csatlakozzanak hozzánk, vagy próbáljanak mindkettőben helyet találni maguknak.

Különösen nehéz kérdés ez azok számára, akik svéd házastársat választottak, vagy ha ők nem is, de gyermekeik legtöbbje mindenképpen, s így természetesen mély szálakkal kötődnek a többségi néphez, s annak többségi egy-házához. Nehéz kérdés ez azoknak, akiknek ma a svéd egyház biztosít munkahelyet - ilyenek is vannak. Végtére mindannyiunknak nehéz döntés ez, hiszen nincs közöttünk olyan, akinek ne lenne legalább egy-két kedves emléke a kezdeti időkbeli svenssonokról és johanssonokról, jólelkű és segítőkész emberekről - a svédekről.

Talán épp erre való tekintettel találhatott volna a svéd egyház az itteni magyar gyülekezetek számára egy olyan megoldást, keretet, amelyben gond nélkül megfért volna mindenki: a magyarul már alig tudó fél-svéd gyermek is, a még Bukovinából örökölt dalait éneklő délvidéki magyar is, vagy a csak vendégként ideiglenesen itt tartózkodó budapesti informatikus is.

Mindenütt felismerték, hogy a ritka növényeket és állatokat védeni kell, hiszen kipusztulásukkal szegényebb lenne világunk. Felismerték, hogy a természetes környezetéből kiszakított növény - ha nem hal is el egészen, elhullatja leveleit, s többé nem hajt pompás virágot.

Az ember számára ilyen természetes környezet az a kulturális közeg, amelybe beleszületett, s e kultúrának a hordozója elsősorban a nyelv. Anyanyelvünkön szólt hozzánk először anyánk, ezen a nyelven mondott nekünk mesét, énekelt altatódalt, de ezen a nyelven tanította meg nekünk az első imát is, azt, amelyet összetett kézzel és szorongó szívvel mondtunk vele együtt esténként: “Én Istenem, Jóistenem, becsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám...” Azzal a jóleső érzéssel szenderedtünk álomba, hogy nemcsak szüleink, de Valaki, náluk sokkal nagyobb és hatalmasabb is vigyáz ránk, kicsikre és erőtlenekre.

Mindenütt felismerték, hogy a ritka növényekre és állatokra vigyázni kell. Vajon mikor ismerik fel, hogy a kisebbségben vagy szétszórtságban élő embereknek, s egyre ritkábban hallható nyelvüknek is védelemre volna szükségük?

Az a közösség, amelynek most fennmaradását tűztük ki célul, eddig sok mindenről lemondani kényszerült. Elnézte - mit tehetett volna mást -, hogy a többi, hozzá hasonló kis egyházi közösséggel együtt eszményi szervezetnek, egyesületnek, alapítványnak, szövetségnek vagy klubnak tekintsék, csak éppen annak nem, ami. Elnézte - mit tehetett volna mást -, hogy a tagjai által svéd egyházi adóként évtizedeken át befizetett összegnek csupán egy töredékét kapta vissza, feltételekhez kötött juttatás formájában. El kellett néznie, hogy sokezres lélekszáma és páratlan szétszórtsága ellenére a tucatnyi gyülekezetben évtizedek óta mindig csak egy lelkész végezze a szolgálatot, mert a minket “eltartó” többségi egyház “szakembe-reinek” megítélése szerint szerint erre a szolgálatra “egy fél állású lelkész is elég lenne”. És mit tehetett volna mást, el kellett néznie, hogy minden beilleszkedés, hozzá-simulás, alkalmazkodás, minden elfogadható megoldás iránti készsége, de látható és tapasztalható szegénysége, önmagát fenntartani még képtelen volta ellenére kitegyék a lét vagy nemlét mezsgyéjére. Valóban az egyetlen volt az a megoldás, amit már évek óta hangoztatnak: egyénen-ként besorolódni a svéd egyház gyülekezeteibe? Egyen-ként, feltűnés nélkül, hogy észre se lehessen venni: meg-szűnt egy közösség?!

Senkinek nem kötelező

Ez a közösség most elsősorban azt kell tegye, hogy együtt maradjon, s ne engedjen az egyéni csábításoknak.

A felekezeti törvény 3§-a ugyanis kimondja: senkinek nem kötelező valamely felekezethez tartoznia. Ez a törvénycikk a lelkiismereti szabadság alapján mondja ki azt, hogy bármely egyén élhet egyházon kívüliként, vagy ha eddig hozzá tartozott, bármikor kiléphet abból. De ezt a törvénycikket, mely az egyén integritását volna hivatott védeni, akár úgy is folytathatnánk: senkinek nem kötelező valamely néphez vagy nemzethez tartoznia, élhet nemzeten kívüliként is. Ettől már csak egy lépés annak kijelentése: senkinek nem kötelező valamely családhoz tartoznia, és egyáltalán: senkinek nem kötelező valamely emberhez, az emberiséghez tartoznia. Élhet családon, embereken, emberiségen kívüliként is!

Amint az egyéni jogokról számtalan törvénycikk, rendelet, szabályozás beszél, s a kollektív jogokról legszívesebben hallgat, ugyanúgy elmondja a felekezeti törvény az egyén jogát ahhoz, hogy ne tartozzon valamely felekezethez, de arról hallgat, hogy egy felekezetnek, egyházi közösségnek is joga van arra, hogy igényt tartson azokra, akik természetes módon hozzá tartozók!

Úgy véljük, hogy egyházi közösségünk joggal tart igényt minden magyar, vagy magyar eredetű hívére, azokra is, akik ma másnyelvű felekezet tagjai. Ezért - a már jól ismert okoknál fogva - senkitől sem kérjük azt, hogy lépjen ki a svéd egyházból, de elvárjuk azt, hogy hozzánk - vagy legalább hozzánk is - tartozzon!

Továbbá úgy véljük, hogy a most puszta létéért küzdő egyházi közösségünknek a jövőben joga lesz elutasítania, de legalább kemény feltételekhez kötnie szolgáltatásait azok számára, akik most, ebben a nehéz helyzetben - elsősorban a kért anyagi áldozat miatt - távol maradnak tőle.

Sokan kérdezik azt, hogy érvényesek lesznek-e a magyar lelkész által végzett egyházi szolgáltatások: a keresztelés, konfirmálás, esketés stb. Mások attól tartanak, hogy ha hozzánk csatlakoznak, akkor Svédországban nem temetik el őket. A következőkben ezekre a kérdésekre adunk rövid választ.

A keresztség Isten kegyelmi eszköze, ezért senkitől sem tagadható meg. Tehát mindazokat megkereszteljük, akiknek szülei vagy keresztszülei a keresztelési szertartás alkalmával bizonyságot tesznek Istennek eme kegyelméről, s megfogadják, hogy gyermeküket keresztény hitben nevelik. Ennek alapján bármely keresztény fele-kezet lelkésze által végzett keresztelés bármely más keresztény felekezetben is érvényes. Azt, hogy a gyermek mely egyháznak a tagja, a szülők vallása (vegyes-házasság esetén: megegyezése) dönti el.

A konfirmálásról

A konfirmációs oktatásban ifjaink megismerkednek a keresztény hit általános alapelveivel, s annak az egy-háznak a hitelveivel, amelyhez tartozók. Az ünnepi istentisztelet alkalmával a konfirmandus a gyülekezet előtt bizonyságot tesz hitéről, s ezt az ő hitét senkinek nincs jogában megkérdőjelezni. Ha például egy nálunk konfirmált református ifjú majdan egy svéd evangélikus hajadonnal lép frigyre, s házasságukra egy svéd lelkész kéri Isten áldását, az illető lelkész nem követelheti meg a református féltől, hogy tegyen evangélikus konfirmációt. Ez már erőszakos térítés lenne, amelyet minden egyház tilt.

A házasságkötés alkalmával a lelkész Isten áldását kéri a házasulandókra, s nem azt, hogy tegyenek fogadalmat valamely egyházhoz/felekezethez való tartozásukról.

Amíg a magyar lelkész a svéd egyház alkalmazásában van, addig az általa végzett házasságkötési aktus közjogilag automatikusan érvényes. De azután sem lesz változás, hogy önállóak leszünk: a magyar lelkész által végzett aktus közjogilag nem automatikusan, hanem a Háztestület (Kammarkollegiet) által a lelkésznek adott külön felhatalmazása alapján lesz érvényes.

A temetkezési jogról

Minden Svédországban élő személynek joga van egy sírhelyhez, a temetkezési hivatal szolgáltatásaihoz, bizonyos ezzel kapcsolatos szociális segélyhez. Ezért minden Svédországban élő személytől egy kötelező temetkezési adórészt vonnak le, és fognak levonni a jövőben is - ha tagja, ha nem a svéd vagy más egyháznak, de akkor is, ha egyházon kívüli vagy éppen nem keresztény.

Félreértést okoz az, hogy ma ezt az adórészt - külön megnevezés nélkül - a svéd egyházi adóhoz csatoltan kezelik. Ebből sokan arra következtetnek, hogy aki nem tagja a svéd egyháznak, azt nem temetik el. Ez nem igaz! A jövőben -éppen a félreértések elkerüléséért - a temetkezési adórészt teljesen külön kezelik.

A temetés egyházi szertartását szokás szerint mindig az a lelkész végzi, amelynek gyülekezetébe az elhunyt tartozott. Ha svéd gyülekezethez tartozott, akkor a svéd pap, ha a magyar gyülekezethez tartozott, akkor a magyar pap temeti el. Ha az elhunyt nem tartozott semmilyen egyházhoz, akkor egyik lelkésznek sem kötelessége őt egyházi szertartás keretében eltemetni. Ha a hozzátartozók mégis ragaszkodnak az egyházi temetéshez, akkor alkalmazkodniuk kell a nem egyháztagokra vonatkozó gyülekezeti rendszabályhoz.

Függetlenül attól, hogy a huszadik század nagy történelmi megrázkódtatásai folytán a magyar állam területe egyharmadára zsugorodott, hogy minden harmadik magyar idegen országok uralma alá jutott, s az anyaország is megszállás alá, s hogy további százezrek kerültek a Kárpát-medencén kívülre, - a magyarok többségének tudatában és érzésében a nemzet egy maradt. S bár az új határok az egyháztesteket is sokfelé szakították, az egy-házak népe lélekben mindig felelősséget érzett az elszakítottak vagy eltávozottak iránt. Hasonlóképpen a külföldön élők is mindig ápolták a nemzethez tartozás tudatát, s a külföldi magyar egyházi közösségek igyekeztek összefogni az oly sokszor szálaira széthulló kévét.

A századvégen az anyaország megszabadult a félszázados nemzet- és egyházellenes rendszertől, az idegen megszállástól, s újból elfoglalta az őt megillető helyet a fejlett nyugat közösségében. A változások nyomán helyreálltak a kintiek és otthoniak közötti kapcsolatok - ebben az egyházak szerepe jelentős volt -, s ma már elmondhatjuk: nem csak lélekben vagyunk egyek.

Mit jelent hát egy külföldön élő magyar egyházi közösséghez tartozni? Együtt megélni hitünket és magyarságunkat, élő kapcsolatban lenni a keresztény magyar nemzettel, s az egyházak révén kapcsolódni az egész világ keresztény családjához. Mindig azt tanítottuk, hogy az egyén kiteljesedése, így hitének, de nemzeti tudatának, egész emberségének kiteljesedése is csak közösségben valósulhat meg.

Egyházi közösségünk nyitott, s mindenkit vár soraiba. Azokat sem utasítja el, akik talán később ismerik fel a közösséghez tartozás szükségességét.

Olyan kevesen vagyunk, hogy ebben a tekintetben nem tanúsíthatunk a svéd egyházhoz hasonló nagyvonalúságot. Onnan bármikor ki lehet lépni (s ezáltal mentesülni az egyházadó kötelezettségétől), s oda bármikor vissza lehet jelentkezni. Megtehetik, hiszen a 7,6 millió tagból akár néhány tízezer tag ki-belépése sem jelentős tényező. A svéd egyház évi 8-10 milliárd(!) koronás - egyházadóból származó - bevételében néhány tízmillió koronás tétel kiesése nem gond. A mi közösségünk léte vagy nemléte viszont összesen néhány százezer korona lététől vagy nemlététől függ. Ezért biztonságra van szükségünk, - arra a biztonságra, hogy tagjaink folyamatosan kitartsanak velünk, s folyamatosan hozzák meg a közösség fenntartását szolgáló - nem túl megterhelő - anyagi áldozatot.

Nyitottságunk mellett erkölcsi kötelességünk bizonyos korlátozásokat életbe léptetni. Erkölcsileg nem fogad-hatjuk el és visszautasítjuk azokat, akik csak akkor fordulnak közösségünkhöz, amikor egyéni érdekből szükségük van rá, s nem hajlandók elfogadni, hogy a közösségnek is szüksége van őrájuk.

Ugyanakkor emberségünket és keresztény mivoltunkat kérdőjelezné meg, ha nem tudnánk megértést tanú-sítani bizonyos esetekben. Elvileg nem tagadjuk meg az egyházi szolgáltatásokat a nem egyháztagoktól sem. A hazai egyházak általános gyakorlata az, hogy a nem egy-háztagokat érintő szolgáltatások esetén az egyházfenntartói díjat több évre visszamenőleg kérik. Valami ehhez hasonló kitételt új alapszabályunkba is belefoglalunk.

Önállósodásunkkal kapcsolatban bármely kérdésre szívesen válaszolunk, s minden észrevételt, ötletet vagy javaslatot köszönettel fogadunk.

Molnár-Veress Pál lelkész