Az Új Kéve korábbi számainak egyike megemlékezett arról, hogy fél évszázada érkezett Magyarországról az első, háború utáni nagyobb csoport, akiket mint szerződéses mezőgazdasági munkásokat fogadott be Svédország. A több száz személyből álló csoport tagjai az első években főleg dél-, nyugat- és közép-svédországi gazdaságokban és tanyákon munkálkodtak, majd szerződésük lejárta után a legtöbben nem tértek vissza az óhazába, hanem Svédországban maradtak, és lassanként nagyobb központokba, városokba költöztek, ahol többségük az iparban helyezkedett el.

Régi irataimat rendezve kezembe került egy több mint fél évszázaddal ezelőtt megírt és elmondott prédikáció szövege, amelyet egy värmlandi kis faluban egybegyűlt mintegy hatvan–hetven személy hallhatott az 1947. december 21-én tartott, az ”új bevándorlók” számára meghirdetett első karácsonyi istentiszteleten.

A története ennek a következő:

Ebben az időben én második félévemet töltöttem az uppsalai egyetemen. Leskó Béla ekkor Lundban tanult, Vajta Vilmos főleg Herrljungában élt, ahol feleségének, Karinnak tanári állása volt. Amikor az újságokból értesültünk az akkori magyar kormánynak a svéd kormánnyal kötött szerződéséről, felfigyeltünk erre a hírre, és mindjárt felbukkant bennünk a gondolat: ”Mit jelent ez számunkra?”

A választ Bála barátom kapta meg először: – a svéd munkaügyi hatóságok tolmácsnak szerződtették. Feladata az volt, hogy három vagy négy alkalommal a komphajóval Gdyniába utazzon, ott találkozzon a csoportok tagjaival, és már a Svédországba vivő hajóúton megkezdje regisztrálásukat, majd Landskronában, ahová a magyarokat elszállították és párnapos ”vesztegzár-jellegű” elhelyezést kaptak, ezt a munkát befejezze, mindenben segítségükre legyen, és tájékoztassa őket a svédországi élet olyan jellemzőiről, amelyeket az idejövők nem ismerhettek. A magyar vendégmunkások landskronai tartózkodása többnyire egy hétnél rövidebb ideig tartott, mert új munkaadóik, vagy ezeknek megbízottai értük jöttek, és magukkal vitték őket az ország legkülönbözőbb részeibe.

Leskó Béla viszont engedélyt kért a munkaügyi hivataltól, hogy a landskronai csoportoknak istentiszteleteket is tarthasson. Az engedélyt meg is kapta azzal a megszorítással, hogy erre csak akkor kerülhet sor, amikor a megérkezetteknek szabadidejük van, továbbá, hogy az istentiszteleteken való részvétel csak önkéntes alapon szervezhető meg. Mindez 1947 októberében, novemberében történt, és ez idő alatt legalább négy istentiszteletet tartott. Minderről én Uppsalában, csak levélváltás révén értesültem, és Vajta Vilmos bátyánknak sem volt ekkor még sok köze az újonnan érkezettek lelkigondozásához. Erről Béla sokat beszélt, de tudtommal feljegyzéseket nem készített róluk. Én viszont 1948-ban és 1949-ben több olyan magyarral találkoztam, akik részt vettek ezeken az istentiszteleteken, sőt Leskó Bélának üdvözleteiket küldték. Tehát Leskó Béláé volt az elsőség: ő tartott már 1947-ben, svéd földön magyar istentiszteleteket, de munkája inkább ”tábori lelkészség” volt, mert az azokon összegyűltek napokon belül továbbköltöztek.

Itt egy kis megjegyzést szeretnék beiktatni. Vajta Vilmos 1941 őszén érkezett Svédországba. Úgy emlékszem, ő 1944. március 19. előtt, tehát mielőtt a németek megszállták volna Magyarországot, az akkori magyar követségen, vagy csak Stockholmban élő magyarok otthonában talán tartott néhány istentiszteletet vagy áhítatot. 1944 második felében viszont, amikor a Svéd Vöröskeresztnél, majd a Svéd Izráel-Missziónál dolgozott, az idekerült és megkeresztelt zsidószármazású magyarországiakat istentiszteletekre, illetve oktatásra összegyűjtötte, s tudtommal tizennyolc személyt – saját kérésükre – megkeresztelt. Ebből azonban a Dagens Nyheter olyan botrányt csinált (hogy tudniillik kihasználja szegény, lelki zűrzavarok közt élő honfitársait, és ezáltal próbálja őket a kereszténység számára megnyerni), hogy a svéd misszió

sok, akik tulajdonképpen épp ebből a célból állították munkába, gyorsan ”visszatáncoltak”, és e munka azonnali beszüntetésére kérték. Mindenesetre 1946 őszén, amikor Leskó Béla és én megérkeztünk Svédországba, Vajta Vilmos (aki ekkor még nőtlen volt, Lundban élt és licenciátusára készült), az általa tartott magyar istentiszteletekről csak múltidőben beszélt.

Most visszakanyarodunk Uppsalába, ahol én tanultam. Az egyetemi munka végzése mellett annyira nem voltam bekapcsolva a magyarokkal való foglalkozásba, mint Béla. 1947-ben, talán 1948 első két hónapjában előfordult, hogy a megyei munkaügyi hivatal tolmácsszolgálatra, vagy fél napnál nem hosszabb kiszállásokra kért fel, amelyeknek során több magyarral kapcsolatba kerültem, – persze nem csak protestánsokkal. Ha olyan családnál tettünk látogatást, ahol annak minden tagja protestáns volt, új otthonukban igyekeztem egy rövid háziáhítatot tartani, amit egyébként megtettem néhány Stockholmban régebbi idő óta élő magyar otthonában is, ahova Vajta Vilmos beajánlott, de ezek az alkalmak nem voltak nyilvános istentiszteletek.

1947-ben, valamikor ádvent második és harmadik vasárnapja között telefonhívást kaptam az Uddeholm Bolaget nevű hatalmas erdő- és mezőgazdasági vállalattól, amelynek Délnyugat-Svédországban, különösképpen Värmlandban hatalmas birtokai voltak. A tisztviselő, aki felhívott, előbb megkérdezte: igaz-e, hogy magyarul tudó protestáns lelkész vagyok? – majd igenlő válaszomat hallva és azt megelégedéssel nyugtázva, elmondta, hogy a Svédországba érkezett mintegy hatszáz magyar mezőgazdasági munkavállalónak (ezek között voltak egyedülállók, házaspárok, gyermekes családok) mintegy egyharmada Värmlandban, az ő cégük gazdaságaiban dolgozik, s ezek számára szeretne a cég egy karácsonyi ünnepséget rendezni; az ünnepség helyszínéül egy földrajzi szempontból legalkalmasabbnak tűnő kis falut szemeltek ki. Elmondta azt is: mivel tudják, hogy a magyarok kétharmada katolikus, egyharmada protestáns, ezért a katolikusok számára Gáspár atya személyében már kerestek egy katolikus lelkészt, akit Dániából hozatnának fel Värmlandba. Engem tehát a protestánsoknak tartandó istentisztelet tartására kérnének fel, amelyet december 21-re időzítettek. Mint mondta, ők autóbuszokkal körbejárják a tanyákat, összeszedik a misére ill. istentiszteletre jövőket, majd ezután egy közös ünnepség keretében a vállalat megajándékozza a családok gyermekeit. Kérte tehát, hogy vállaljam el a szolgálatot, hozzátéve, hogy természetesen minden költségemet fedezik. Amikor elvállaltam, a tisztviselő nagyon megörült, s néhány nap múlva írásban is megkaptam a felkérést.

Így érkeztem meg 1947. december 20-án Filipstadba, ahol a szállodában találkoztam Gáspár-atyával. Ő egy idősebb bácsi volt, odahaza tanítóképző-intézeti igazgatóként dolgozott. Megbeszéltük a dolgokat, és reggel együtt utaztunk ki Värmland-Brattforsba, ahol az ottani paróchus, egy Fredricksson nevű svéd lelkész kedvesen fogadott. Megmutatta templomát, és felajánlotta Gáspár-atyának, hogy az én istentiszteletem előtt vagy után, amint kívánja, ott megtarthatná a misét. Kollegám ezt nem fogadta el, így a misét végül is a kultúrház nagytermében tartotta meg, amely mellesleg valamilyen táncmulatságra volt feldíszítve. A svéd kollega kicsit furcsállotta ezt.

Én már Uppsalában készültem a szolgálatra. Mivel énekeskönyvünk nem volt, így írógéppel, másolópapírral elegendő példányban éneklapokat készítettem, hogy ezek kerüljenek kiosztásra. Majd megírtam a prédikációmat, külön annak vázlatát és az istentiszteleti rendet, hogy ezeket bibliámba tehessem, ha netán elveszíteném mondanivalóm fonalát, legyen mihez igazodjak. Most ezeket találtam meg.

Az istentisztelet elején a ”Mint a szép híves patakra” kezdetű énekünket énekeltük, az igehirdetés előtt pedig a ”Krisztus urunknak áldott születésén” kezdetűt, ugyanis prédikációmat egy ennek utolsó versszakához kapcsolódó gondolattal kezdtem.

Minden rendben ment – az istentiszteleten úrvacsoraosztás is volt –, majd ennek végeztével mindannyian átmentünk a községi kultúrház nagytermébe, ahol a vállalat egyik magyar alkalmazottja köszöntötte a résztvevőket, akik összesen kétszáznál is többen lehettek. Itt is elénekeltünk egypár ismert karácsonyi éneket, majd a gyerekek megkapták a csomagokat, s az összejövetel kávézással ért véget. Ezután újból előálltak az autóbuszok, és magyarjainkat hazavitték otthonaikba.

A svéd lelkész érdeklődött, hogy mikor jövök újból. Elmondtam neki, hogy én hamarosan Amerikába utazom, de felhívom kollégáim figyelmét a lehetőségre. Ezzel elbúcsúztam tőle és családjától, és soha többé nem jutottam el Brattforsba. Úgy tudom, hogy 1948 karácsonyán – talán év közben is is – Leskó Béla, esetleg Vajta Vilmos vagy Terray László jártak ott és tartottak istentiszteletet.

Fél évszázad múltán ma is szeretettel őrzöm szívemben az első värmlandi magyar karácsony emlékét.

Gyülekezeti ének: Krisztus Urunknak áldott születésén

Alapige: I. János 1: 1–4.

Pósfay György igehirdetése

I. János 1: 1–4. alapján

Elhangzott a värmlandi Brattforsban,

1947. december 21-én, ádvent IV. vasárnapján.

Keresztyén gyülekezet, testvéreim a Jézusban!

Mikor ezt a csodaszép karácsonyi éneket énekeltük, melyet a háromszáz esztendővel is régebben élt Pécsely Király Imre komáromi, majd érsekújvári prédikátor sokat szenvedő magyarok vigasztalására írt, bizonyára hazaszálltak gondolataitok kis magyar falvak felé, fehérfalu református vagy evangélikus templomok felé, és eszetekbe jutottak azok a karácsonyi ünnepek, amikor otthon énekeltétek ezeket az énekeket. Akkor is mindig megtelt szívetek békességgel és örömmel, mint ahogy itt is, ebben a sokak számára idegen és szokatlan világban is békesség tölti el az ember szívét, mikor ezeket a drága zsoltárokat hallja. Valóban nagy dolog az, hogy elcsendesedhetünk, anyanyelvünkön énekelhetünk, és hallhatjuk Isten karácsonyi evangéliumát itt is, mikor távol kerültünk falvainktól, otthonainktól: valamit megsejtünk ez által a tény által, hogy itt összejöhetünk, Isten világfeletti mindenhatóságából és kegyelméből. Lám, Isten az ő szeretetét, vigasztaló és bátorító Igéjét elküldi utánunk, bármennyire sok ezer kilométer választ is el bennünket megszokott templomunktól. Az Ő Egyháza, az Ő Eklézsiája nem szorítható határok közé, hanem elterjed a föld legutolsó zugáig is.

Ha megfigyeltétek a legutoljára elzengett énekverset, akkor azt vehettétek észre, hogy az így fejeződik be: legyen vidámság! Egészen szokatlan befejezés ez, hogy egy imádságnak is beillő énekvers így fejeződjék be, hogy benne azt kérjük: legyen vidámság! Azonban mindnyárt megnyílik annak a titka, ha megpróbáljuk kibogozni, miért írta ezt a karácsonyi éneket írója.

Több mint háromszáz esztendőt kell visszamennünk a múltba. Nehéz idők jártak akkor a magyarság felett, mint azóta számtalanszor. Súlyos háborúk pusztították országunkat, ennek következtében éhség, szenvedés, nyomorúság tette nehézzé eleink életét. Különösen nehéz volt abban az időben református és evangélikus magyarnak lenni odahaza: sokszor üldözés, szenvedés várt azokra, akik az Isten Igéje mellett hűségesen kiálltak. Egész Európában nem nézett senki sem szánakozva a magyarra: – egyetlen egy kivétel volt csupán. Egy messzi ország királya, annak az országnak fennköltszívű vezetője, amelyben most vagyunk. II. Gusztáv Adolfnak hívták ezt a svéd királyt, sógora volt a mi Bethlen Gáborunknak: egyedül az ő szíve érzett részvétet a távoli magyar evangélikus és református hittest

vérekért, de a többi magyarokért is: a magyarság jólétéért és szabadságáért, és nem sajnálta ezért kényelmes palotáját, nyugodt életét elhagyni, hanem küzdelembe indult, sőt életét is áldozta eszményeiért: a zsarnokságtól való szabadságért és az Evangélium ügyéért.

Amikor ilyen elhagyott, ilyen magára maradt volt a magyar, Pécsely Király Imre tiszteletes úr mégis tudott örülni. Volt valami, ami ebben a sötét éjszakában is boldogsággal töltötte el a lelkét, úgy, hogy az egy egy énekben virágzott ki: egy zsoltárban, amely így fejeződik be:

Távozzék tőlünk bűn és szomorúság: legyen vidámság!

Mit látott meg Pécsely tiszteletes uram abban a keserves világban, amelynek így örülni tudott? Bizonyára nem kell sokat találgatnunk, hiszen egész éneke erről szólott: azt, hogy karácsony van, megszületett a Jézus!

És ennek kell annyira örülni? – kérdezhetné most mindenki. Nem csak a komáromi tiszteletes örvendezett ennek háromszáz éve, hanem annak előtte sok-sok száz esztendővel egy másik ember is: János apostolnak hívták. Ő írta le abban a Szent Igében, amelyet felolvastam az imént néktek: Jézusról azért írok néktek, hogy örömötök teljes legyen! Azért írok nektek, ti magyarok, akik 1900 esztendővel később olvassátok ezt az Igét, hazátoktól távol, a messzi Svédországban, hogy igazán tudjatok örülni! Örülni annak, hogy van valaki, aki ebben a nehéz életben kimondhatatlanul szeret mindannyiunkat, és ezt a szeretetét nem csupán szavakkal erősítette, hanem érettünk odaadta e világra egyetlen Fiát. Vannak köztetek olyanok, akiknek gyermekeik vannak, és azokat a világ minden kincséért sem hagyták volna otthon, nagyszülőknél, rokonoknál, hanem magukkal hozták őket, mert nem tudtak volna tőlük elválni, mert fáj egy édesapának, egy anyának, ha gyermekétől távol kell lenni. Nos, Isten szeretete irántunk akkora, hogy még azt is megtette értünk, hogy egyetlen Fiát elküldte ebbe a gonosz világba, hagyta, hogy az emberek megcsúfolják, meggyalázzák és megöljék: mindezt azért, hogy ne csupán szavakkal erősítse, hanem tettel, világraszóló jellel bizonyítsa: emberek, ennyire szeretlek benneteket!

Ez a karácsonyi evangélium üzenete: Az Isten szeret bennünket! E nélkül a karácsonyi örömhír nélkül szomorú lenne az életünk. De így, bármilyen helyzetben is vagyunk, ha az egész világ ellenünk fordul is, ha mindenki ellenségünk lenne is, ha szomorúság és nyomorúság venne csupán körül: ebben a legszomorúbb állapotban is lenne egy fényes reménysugár: az, hogy az Isten szeret! Lám, elküldte értem Jézust e világba, nem sajnálta Őt, a szentet, értem! Isten szeret: ebben bízhatom. Nem haragszik rám, pedig de megérdemelném! Mennyi bűnt követek el Őellene, és Ő ennek ellenére sem haragszik, hanem szeret. Megbocsájtja a bűnöket, ott az Úr asztalánál, az Úrvacsorában, hogy nekem könnyű lelkiismeretem legyen, hogy ne rettegjek: jaj, mi lesz, ha egyszer Isten megelégel mindent, hanem tudjak békességben, gondtalanul örvendezni! Ez a karácsony üzenete: Isten szeret. Örvendjünk ezen, vigyük ezt haza magunkkal mindennapi munkánk közé, és ha csüggedünk, a nehézségek miatt szomorúak vagyunk, vigasztalni fog: Isten adott karácsonyt, bebizonyította, hogy szeret!

A karácsony azonban nem csak örömet szerez, hanem Szentigénk szerint közösséget is teremt. Azt olvastuk: ”Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal.”

Közösség: ez másképpen azt jelenti, hogy az emberek békességben és szeretetben élnek egymással. Ó, milyen régóta vágyik erre az emberiség! Mennyien töprengtek azon, miképpen valósítható az meg, hogy minden embernek legyen békessége, szabadsága, de legyen meg a mindennapi kenyere, hogy az életet ne nyűgnek érezze, hanem örömnek. Hány és hány új elgondolás született meg újra és újra, amely ezt meg akarta valósítani: és mi lett az eredmény? – háborúk, éhínségek, szenvedések. De az az érdekes, hogy mi emberek, nem akarunk tanulni! Mikor egyik eszme csődöt mondott, mindig újabb elgondolások után futunk és nem vesszük észre, hogy Isten megmondotta: más módon nincs igazi közösség ember és ember között, csak a Jézus Krisztus által. Akik – tudniillik – a Jézust szeretik, azok ezt másképpen nem tudják megtenni, csakis ha embertársaikat is szeretik. Az az ember ugyanis, aki örvendezni tud azon, amit a karácsony hirdet: hogy az Isten szeret, az Istennek hálás akar lenni jóságáért. Isten meg azt mondja: Úgy lehetsz hálás nekem, ha szereted, segíted embertársaidat! Ha sok ilyen Isten iránt hálás ember van, akkor egyszerre megváltozik a világ: az emberek mindinkább megbecsülik egymást, mind nagyobb békességben, sőt szeretetben élnek, és így jön létre a közösség az emberek között. Így hozza létre a karácsonyi örömüzenet. Akarod, hogy ilyen legyen ez a beteg világ? Légy azon, hogy magad és szeretteid ilyen Isten iránti hálás emberek legyenek; minél több ilyen ember lesz, annál inkább gyógyul a világ!

Bizonyára elgondolkoztatok azon, hogy mi az oka, hogy a svédek nagyobb békességben, egymás megbecsülésében élnek, mint mi odahaza, és ennek következtében nagyobb is itt a jólét. Nem egyszerű ennek a megfejtése, de elárulom a titkot: ezeknek a mibennünket nem csak háromszáz esztendővel ezelőtt, hanem most is annyit segítő svédeknek ősei mind Istent nagyon szerető, karácsonyi evangéliumnak örvendő emberek voltak: ezért tudtak idáig eljutni. Mert Isten beszéde mindenütt gyümölcsöt terem: itt is az történt.

Lám, mennyi ajándékot nyújt Isten a karácsonyi evangélium által: örömöt, békességet, igazi szeretetet, megbocsájtást minden bűneinkre. Ezért méltó, hogy mi is úgy tegyünk, mint János tett. A felolvasott Szentigében azt írja: ”hirdetjük néktek...” Igen, ez a mi feladatunk most: nem csak megtartani, hanem továbbadni, különösen gyermekeinknek, sőt svédeknek is azt a jót, amit kaptunk: a karácsonyi örömöt.

Így lesz igazi boldog karácsonyunk! Ámen.

(Megjelent az Új Kéve IX. évf. 4. számában, 2001 decemberében)