LELKÉSZI BESZÁMOLÓ A 2003. ÉV MÚLTÁN

Hálatelt szívvel köszönöm meg Istennek, hogy újból együtt lehetünk, jó kedvvel, bőséggel, ami a Kölcsey korabeli jelentésében így hangzik: Isten jókedvében, kegyelmében bővölködve.

Veletek együtt köszönöm Istennek, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben minden különösebb bajtól és veszedelemtől megóvott minket, s most, egy új esztendő kezdetén reá bízhatjuk újból egyéni életünk folyását, családjainkat, szeretteinket, gyülekezeteink sorsát, nemzetünk jövőjét.

Egyházi közösségünk legmagasabb fórumán, az országos küldöttgyűlés előtt is hadd fejezzem ki szívből jövő köszönetemet Mindannyiatoknak, mindazoknak, akik munkátokkal, törődésetekkel, biztatásotokkal, anyagi hozzájárulásotokkal segítettétek közösségünk fennmaradását, lehetővé téve a szolgálat zavartalan elvégzését, célkitűzéseink megvalósulását.

A mögöttünk hagyott esztendő rendkívüli eseményekben nem bővölködött, látványos eredményt talán semmilyen vonatkozásban nem hozott. Viszonylag csendben, nyugalomban telt, ezért inkább hasonlítható a szürke hétköznapokhoz, mintsem a kiemelkedő ünnepek valamelyikéhez. Talán elnyújtózhatnánk a megelégedettség langyosvizű feredőjében. Persze jó érzés megelégedettnek lenni, de mindannyian tudjuk, hogy az önelégültség könnyen tévútra vihet. Borúlátóbb napjaimon talán sokatokkal együtt magam is úgy látom, hogy az évek teltével egyre inkább kiütköznek rajtunk a fáradság jelei, melyekhez gyakran társul a fásultság, a közömbösség érzése, nyomában a feladás, és mindezt környezetünkre kivetítve talán úgy éljük meg, hogy közösségünk is a csendes, lassú kimúlás útjára lépett. De Istennek hála, a szürkeség után azonban mindig kiderül az ég és felragyog a nap. Lehet, hogy nem kell hozzá több, mint egy jó szó, egy megfelelő időben érkezett néhány sor, mint például országos pénztárosunk december közepén írt köszöntésébe foglalt prófétai biztatás:

"Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el." (És 40, 29-31)

A 2003. évben gyakorta éreztem nemcsak magamon, hanem közösségünkön is az érzelmi-hangulati hullámverést, a pozitív és negatív tényezők szeszélyes váltakozását. Nem szabad elhallgatnom, hogy voltak dolgok, amelyeket zavaró, bántó jelenségekként éltünk meg. S hogy ne ragadjunk le a negatívumokon való rágódásnál, hadd essünk át ezek vázlatos felsorolásán:

Negatív jelenségek

- A templomlátogatás helyenkénti drasztikus csökkenése, például Stockholmban, vagy a tavalyihoz hasonló alacsony szinten stagnálása Göteborgban, de ugyanígy Ljungbyben, Halmstadban, Helsingborgban, Västeråsban, Eskilstunában és Katrineholmban; Uppsala viszont "átjáróház" lett: a régi diákgyülekezet felszívódott, az újak sehol sincsenek, kirívóan gyenge az anyagi hozzájárulás;

- Az egyházfenntartási járulékok összegének az SST által elvárt mértéktől való jelentős elmaradása, de a tavalyihoz mérve is jelentős csökkenése országos szinten;

- Tagjaink új követelmények szerinti nyilvántartásba vétele többszöri nekifutás után is csak részeredményt hozott, azt is mondhatnánk: kifulladt.

- Régi rossz beidegződések továbbélése és időnkénti bántó megnyilvánulása, olyan megjegyzésekben például, hogy "a régi magyarok nem járnak az istentiszteletekre, mert oda ma már csak a románok (értsd: erdélyiek) járnak. Fájó, amikor egy erdélyi honfitársunk temetésén - megjegyzendő: nem minket kértek fel a szertartásra - némely hangadó ellenezte, hogy a magyar himnuszt elénekeljék, mert az elhunyt úgymond "román" volt;

- Előzetes konzultáció hiányában meghozott ellentmondásos döntések, például az ET elnökségének néhány pünkösdi határozata, az Útitárs támogatásának lefaragása;

- A szeretetszolgálat akadozik, esetlegesen működik (Vájlok Ildikó pl. azért mond le országos megbízotti tisztségéről, mert úgy érzi, hogy "nincs feladata"), másrészt hiányzik egy alap az azonnali helyi segítségnyújtásra (pl. egy göteborgi egyháztag esete, akit László Béla felügyelő és a lelkész intervenciója segített ki megszorult helyzetében);

- Immár egy éve nincs rendezve az Új Kéve felelős kiadójának és szerkesztőségének kérdése. A felelős kiadóról az impresszumban az a képtelen megfogalmazás áll, hogy a "Felelős kiadó: az Egyháztanács." Ezt tetézi a "szerkesztőségről" szóló közlés, miszerint:  "A lapnak kinevezett szerkesztősége nincs, a szerkesztési munkákat a lelkész végzi." Ez eddig is így volt: a szerkesztést a lelkész egymaga végezte, de legalább volt egy maga választotta munkatársa, Tóth Károly Antal, akire bizton támaszkodhatott munkája során. Minekutána az Új Kéve közölte Tóth Károly Antal Nobelesdi című írását, s emiatt a felelős kiadót, a szerkesztőt, sőt egész egyházi közösségünket különféle támadások érték, az egyháztanács elnökségének egy része jobbnak látta a munkatárs nevét törölni a lap impresszumából, s bizonyos vélt elvárások nyomán egyben megjelentetni egy álláspontját rögzítő közleményt. Ugyanakkor azok, akiknek "elvárására" megszületett a "közlemény", a vonzkörükbe tartozókkal együtt testületileg elmaradtak a gyülekezetből.

A sort volna mivel folytassuk, de mint mondtam, nem helyes, ha az ezeken való rágódásnál leragadnánk. Soroljunk fel viszont némely pozitív jelenséget is, melyek ellensúlyozzák az előbbiek miatti rossz érzésünket:

Pozitív jelenségek:

- Borås, Jönköping és Sölvesborg gyülekezeteiben az elmúlt évekhez viszonyítva bizonyos fokig helyreállt és javult a templomlátogatás; Malmö és Växjö látogatottsága még elfogadható szinten stabilizálódott. Kumla gyülekezete jelezte visszatérési szándékát, aminek első lépése a karácsonyi istentisztelet volt;

- Az ET többszöri sürgetésére megmozdult Helsinki és Tallinn gyülekezete, és azon kívül, hogy az ottani szolgálatokkal járó minden kiadást álnak, hozzájárulásként átküldtek 500 ill. 100 Eurót központi pénztárunkba. Mindkét helyen rendkívüli jó a templomlátogatás, Helsinkiben az 50-70-es létszám stabilizálódott, Tartuban pedig impozáns jubileumi ünnepség keretében emlékeztünk meg az észtországi magyarok szervezetének 15 éves fennállásáról;

- Fontos és hasznos volt a lelkész tavalyi részvétele a KÉMELM stuttgarti és a METT budapesti rendezvényein. Szinte már csak ezek az alkalmak biztosítják az élő kapcsolat fenntartását a más nyugat-európai magyar és a hazai, Kárpát-medencei egyházakkal;

- Kimondottan sikeres volt a Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetségének tavaly augusztus végén, szeptember elején Svédországban megrendezett konferenciája, melynek megrendezését egyházi közösségünk jelentős anyagi támogatása tette lehetővé. Hadd mondjak itt is köszönetet ezért. Hasznos melléklete volt a konferenciának az Új Kéve utóbbi öt évfolyamának kötetbe szedése és az Istókhalom útikalauz összevont kiadása;

- Sikeres volt a Holzhausenben megrendezett Presbiteri továbbképző, és az Ifjúsági konferencia, melyen közel egy tucatnyi presbiterünk vett részt, s már készülnek az idei folytatásra;

- Igen jelentős ökumenikus "hozadéka" volt Gergely István csíksomlyói plébános látogatásának, melynek során gyülekezeteink tagjai is jelentős összegekkel járultak hozzá az ottani árvaotthon megsegítéséhez;

- Az ET elnöksége rugalmasan kezelte Magyari-Köpe Gábor másodlelkész távozása utáni helyzetet, s ötletesen megalapította a Béldy Zoltán ösztöndíjat, melynek révén másodlelkészünk pótlása Nagy Gábor felvidéki segédlelkész által lehetővé vált; (Külön köszönet illeti ezért Erdélyi Géza püspököt);

- Viszonylag zökkenőmentesen megoldódott segédlelkészünk elszállásolása és beilleszkedése (szállása a stockholmi és kristianstadi Magyar Házban);

- Segédlelkészünk jelenléte lehetővé teszi, hogy minden második hónapban egy egész hetet eltöltsön a déli gyülekezetekben kátéóra, bibliaóra tartásával, családlátogatással;

- 5 konfirmandusjelöltünk van (2 Sölvesborgban, 3 Eskilstunában)

- Falinaptár, kalendárium, Daloskönyv

- Az Új Kéve először olvasható az interneten. Köszönet Daróczy Szabolcsnak eddigi munkájáért és fáradozásáért. Természetesen számítunk a jövőben is segítségére;

- Megújult kapcsolatunk a SOMIT-tal (részvétel Höörben, jubileumi rendezvény Tångagärdén)

- A Senior-klubban rendszeresítettük részvételünket, amit igazán hálásan fogadnak. Ehhez kapcsolódik: kimondottan pozitív fogadtatású Pap Iván idős-köszöntő akciója;

- A Szeretetszolgálat keretében tavaly meghirdetett gyűjtéseink is mérsékelten szép eredményt hoztak (pl. a lekenyei oltárfelújításra való gyűjtés);

Helyben megfogalmazok néhány javaslatot is az eddig elmondottakkal kapcsolatban:

Javaslatok

- A templomlátogatás és az anyagi hozzájárulás növelése érdekében kétnyelvű toborzó-levél eljuttatása személyhez szóló levél formájában minden korábbi, régen vagy újabban eltűnt gyülekezeti taghoz. Ehhez anyagi fedezet biztosítása;

- Nyilvántartásunk javítása érdekében "laptop" beszerzése az adatok azonnali, helyben történő bejegyzésére;

- Saját kezdeményezések (pl. helyi vagy országos gyülekezeti napok, külföldi gyülekezetek meglátogatása, közös kirándulás stb.) esetében több önállóságot a gyülekezeteknek, s ehhez szükséges pénzalap biztosítása is;

- Honlap létesítése az interneten - javaslat webhelyre, domainre (Daróczy Szabolcs). A honlappal egy időben annak anyagából egy reklámfüzet összeállítása egyházi közösségünkről;

- Szükségesnek látszik egy hosszabb távú stratégia kidolgozása, méghozzá szelektív célkitűzésekkel:

a) a végleg itt maradók és már ide gyökerezettek számára "adaptált" szolgáltatás nyújtása;

b) az ideiglenesen itt tartózkodó vendégdiákok, vendégmunkások számára közösség teremtése (jó próbálkozás erre a Peregrinus-kör);

c) a hazatérés gondolatát ébren tartók, a potenciálisan valamikor hazatérők számára minél szorosabb otthoni, hazai kapcsolatok biztosítása; Ennek érdekében: a lelkész(ek) és gyülekezeti vezetők minél gyakoribb részvétele, lehetőleg minden olyan rendezvényen, mely a határokon átívelő magyar, felekezetközi kohéziót erősíti: pl. Nyugat-európai presbiteri találkozó, ill. Ifjúsági konferencia (április 2-4, 4-10); Magyarok Világkongresszusa (2004 június első hetében); Ehhez kapcsolódón szükséges megvizsgálni tagságunk létesítésének módozatát a Magyarok Világszövetségében, valamint szervezett formájú támogatást adni az autonómiáért küzdő Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, ill. Székely Nemzeti Tanács számára; METT, KÉMELM (jún. második fele, júl. eleje); Protestáns Szövetség konferenciája (Linz, aug. 26-29.), ill. ehhez kapcsolódóan a NYEMRLSZ ülése (Felsőőr, aug. 29-31);

Jövőbe való tekintésünket hadd segítse az alábbiakra való emlékezés:

350 évvel ezelőtt, 1653-ban jelent meg Utrechtben, az akkori Ultrajectumban a "Magyar Encyclopaedia, azaz minden igaz és hasznos bölcsességnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása Apáczai Csere János által". Az alig 34 évet élt szerző külföldi tanulmányútján ezt

jegyzi fel naplójába: "Mi haszna, ha könnyes szemmel csupán szemlélem a távolból hazám áldatlan sorsát? Orvosság, orvosság! - azt kell keresni ide!"

Idegenben töltött éveiről szólva így fogalmaz: "Minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon. Ezért nekidühödtem az írásnak, és hozzáláttam, hogy mindenfajta tudományból magyar nyelvre fordítsak valamit. (...) Erősen föltettem magamban, hogy ha a jóságos és hatalmas Isten néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven nem közlöm a magyarokkal az összes tudományokat. Hozzákezdtem tehát egy új könyv megírásához. (...) Ezekkel a teendőkkel voltam elfoglalva, mikor főtiszteletű Csulai György uram, az igazhitű egyházaknak fáradhatatlan vigyázó, érdemes főpásztora, ellátva engem elegendő útiköltséggel, hazámba való azonnali visszatérésre szólított fel."

Apáczait különböző körülmények arra kényszerítik, hogy tavaszig még külföldön maradjon. "Szüntelenül csak azon töprengtem, mi lehetne az, amivel ellensúlyozni tudnám, hogy lemondtam hazautazásomat. (...) Hirtelen eszembe ötlött, hogy semmi mással nem érhetem el jobban vágyam teljesedését, mint azzal, hogy kis művemet előkészítem a kinyomtatásra, és így teszem nyilvánvalóvá mindenki előtt: nem töltöttem haszontalanul az időmet, szüntelenül gondoltam szülőhazámra, és megkezdtem hálám lerovását, mellyel tartozom neki. (...) Világosan felismertem, hogy igaztalan volnék pártfogóimmal, jóakaróimmal, hazámmal, barátaimmal, szabad időmmel és tehetségemmel szemben - melyet, bármily csekély, mégis azért bízott rám az Úr, hogy kamatoztassam -, ha ilyen nagyszerű alkalomra bukkanva, nem igyekezném azt hazám javára fordítani. Így hát (...) az útiköltségre küldött pénz egy részét a nyomdászoknak adtam, s megkezdtem könyvem kinyomtatását, bízva az Isten segítségében."

Még jobban elrugaszkodok az időben, egy 2000 évvel ezelőtti történést villantván fel a Szentírás sorai által, azt, amelyet igehirdetésem alapjául is választottam első januári istentiszteleteimen. Idézem:

"Íme az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját még éjnek idején, és elment Egyiptomba. Ott volt Heródes haláláig. (...) Amikor Heródes meghalt, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában Egyiptomban, és ezt mondta: Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, és menj Izráel földjére, mert meghaltak azok, akik a gyermek életére törtek. Ő pedig felkelt, vette a gyermeket és anyját, és Izráel földjére ment. Amikor azonban meghallotta, hogy Júdeában Arkhelaosz uralkodik atyja, Heródes után, félt oda visszatérni. Miután pedig kijelentést kapott álmában, Galilea területére vonult vissza, és amikor odaért, abban a városban telepedett le, amelyet Názáretnek neveztek."

Novemberben volt 16 esztendeje, hogy e szülőföldemtől távoli országba érkeztem. Februárban lesz 16 esztendeje, hogy első alkalommal tartottam istentiszteletet Stockholmban, talán egy hónappal később Göteborgban is. És júniusban lesz 14 éve annak, hogy az Egyháztanács a svédországi magyar protestáns gyülekezetek lelkészévé választott. És sorolhatnám, immár Veletek együtt az eredményeket. Itteni szolgálatom első évei alatt 5 szervezett gyülekezetből 15 lett, a kezdeti 1790 helyett 5400-nál több a nyilvántartott lélekszámunk. Az elmúlt másfél évtizedben közel 2000 alkalommal tartottunk istentiszteletet, keresztelési, esketési, temetési szolgálatot. Tíz év alatt közel 100 ifjúnk konfirmált itt magyarul. Idén már XII. évfolyamába lép egyházi közösségünk folyóirata. Személyes "teljesítményként" könyvelhetném el, hogy mindez idő alatt 1 millió kilométernél hosszabb utat tettem meg a szolgálatban. Íme, ha az Úr számon kérne, akár ma, engem, minket, hogy a tőle kapott tehetségünket, időnket, lehetőségeinket, életünket miként kamatoztattuk, akkor talán volna mivel "dicsekednünk". De nem teszem.

A Norvégiában élő Terray László lelkipásztor idén január 22-én tölti 80. életévét, s ez alkalomból magam is köszöntöttem őt egy néhány éve lapunkban róla írt méltatás újraközlésével a Koinonia című teológiai szaklapban. Nemrég jött köszönő levelében többek között ez áll: Bár maga a (születés)nap csak két hét múlva érkezik el, sietek már most megírni, mennyire jólesett az a figyelmesség, amelyet a szerzők mutattak ezzel a meglepetéssel. Nemcsak örömöt okoztatok, hanem annak is jelét adtátok, hogy továbbra is él köztünk a közös felelősség a határon túli hittestvéreink közötti szolgálatért. Nyolcvan évre visszanézve hadd mondjak el valamit, ami tíz évvel ezelőtt, 70. születésnapommal kapcsolatban lett számomra élmény és emlék. 1994-ben január 22-e szombatra esett. Akkori szokás szerint aznap nekem kellett írnom azt a bibliai meditációt a vasárnapi textusról, amelyet a megyeszékhelyen Mossban megjelenő napilapba minden héten szombaton sorban az itteni lelkészek egyike írt. S a vasárnapi textusban többek között ez állt: "Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt." (Lk 17, 10) Ez akkor jó 70. születésnapi "Losung" (bibliai vezérfonal) volt számomra. Ma is ezt vallom. De hozzáteszem, átírva egy kicsit Reményik versének befejező sorát is: A "magától", ez a kegyelem.

A Lukács evangéliumából idézett Jézusi intés egészében így szól a tanítványokhoz: "Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."

De hol állok, hol állunk attól, hogy mindazt teljesítettük volna, amit Isten parancsolt nekünk?! És hol állunk attól, hogy elmondhassuk barátainknak, egykori jóakaróinknak és pártfogóinknak, az otthon hagyottaknak, hogy az idegenben "ilyen nagyszerű alkalomra bukkanva" tehetségünket, időnket, lehetőségeinket hazánk javára fordítottuk?!

Hajlandó vagyok átértékelni egy évtizeddel ezelőtti szemléletemet. Akkor azt mondtam, hogy a jó pásztor módjára kötelességünk - akár a nyáj többségét a karám biztonságában hagyva - felkutatni az utolsó, elesett, messzire elcsángált bárányt is. Ma is ezt mondanám, de nem annak árán, hogy a karámban lévők is lassan pásztor nélkül érezzék magukat.

Mindig állítottam, hogy az emigráció nem egy természetes állapot. Népegyházra törekvésünk minden próbálkozása kudarcba fulladt. Nem nagy tömegű, lehetőleg mindenkit magába ölelő népegyházra van szükségünk, hanem kis létszámú, de minőségi gyülekezetre.

Beszámolómat, jövőt kémlelő gondolataimat hadd fejezzem be Anatole France egy idézetével: Az idő, melyet Isten mindenikőnk számára kiszab, olyan, mint egy értékes szövetdarab; mindenki úgy hímezi ki, ahogyan csak telik tőle.

Mi tudjuk, nap mint nap érezzük és tapasztaljuk, mi az, ami tőlünk telik. Bőven látjuk ennek szélét és hosszát. Legyünk azon, hogy nemzeti palástunk itt levő értékes szövetdarabját oly ékesre hímezzük, mint lehet. Ehhez kérjük Isten segítségét!

Tångagärde, 2004. január 17.

Molnár-Veress Pál
lelkész