LELKÉSZI BESZÁMOLÓ A 2002. ÉV MÚLTÁN

 

Szeretett testvéreim, országos küldöttgyűlésre egybesereglett tisztelt gyülekezet!

 

2002 karácsonyában kedves ajándékként egy frissen megjelent könyvet kaptam Veress Zoltán volt országos felügyelőnktől. A könyvet az egykor “a kerek világot bejárt” néhai unitárius lelkész, Balázs Ferenc felesége, Christine Morgan írta, a férjével a 30-as években, az erdélyi Mészkő faluban töltött éveiről. A most magyar fordításban is megjelent mű utószavában Veress Zoltán ezt írja: “furcsa tükröt, meglehetősen homályos tükörképet” nyújt elénk a szerző, “ám ez a homályos kép bennünket világosabb látáshoz segít: azt mutatja meg, hogy mások hogyan néznek és milyennek látnak bennünket”, magyarokat, magyar keresztényeket. Az Amerikában felnőtt, dán bevándorló szülőktől származó fiatalasszonynak szemet szúr az európai népek ellenségeskedése, nemzeti sajátosságaik féltékeny és elszánt őrzése. A szabadelvű vallásosságban nevelkedett amerikai lány megdöbben attól, hogy itt - Erdélyben - egy szinte középkori módra szervezett, hierarchikusan felépített, mozdulatlan és mindenféle megújulásra képtelen egyházat talál. Nyilván nincs honnan tudnia, hogy az adott időben s az adott helyen a magyar kereszténység egyházai szinte az egyetlen nemzeti intézmény voltak, s ennek következtében szükségképpen így kellett működniük, viselkedniük. El kell ismernünk - írja Veress Zoltán -, hogy az egyházat mint intézményt vezető püspök nem felelőtlenül emelte fel a szavát olyan új eszmék terjesztése ellen, amelyek akkor és ott meglazíthatták volna az egyház sok szempontból szükséges és kívánatos egységét. A könyv világossá teszi előttünk az akkori egyház drámájának valódi hátterét is: azt, hogy bár tisztában volt a megújulás szükségességével, mégis a merev konzervativizmust választotta, tudván, hogy az egyház a nemzeti létnek volt és maradt szinte egyedüli bástyája.

Az idő- és térbeli kitérő után, immár a mi időnkbe és a mi térfelünkre térvén hadd állapítsuk meg az egyébként tudott igazságot: egyszer a karácsonynak, az újévnek, egyáltalán az ünneplésnek is véget kell vetnünk, hogy az élet visszatérhessen megszokott kerékvágásába. Immár jócskán magunk mögött hagytuk a 2000-2001. esztendőkbeli millenniumi ünneplést, és bizony magunk mögött hagytuk a 2002. évet is, mely nemcsak az Óhazában maradottak számára, de a világon bárhol élő, a magyarság sorsáért őszintén aggódó emberek szívében is oly sok keserűséget és kérdőjelet hagyott maga után. A földi paradicsomnak hitt Európai Unió kapujában levő kis hazánkbeli emberek ma joggal gondolkodnak el azon, hogy merre irányítsák szekerük rúdját? A kérdés még fájóbb azok számára, akik Trianon óta más hatalmak alá vetetten még csak nem is reménykedhetnek az uniós “megváltás” csodájában, s meg kell tanulniuk újra a régi igazságot: a túlsó parton épülő új házak lehetnek bár szebbek és kényelmesebbek, talán mégis célszerűbb a megkopott, öreg bástya védelmet nyújtó falai között maradni.

Bármennyire ellentmondásosnak tűnik, ez az igazság ránk is érvényes, a Nyugaton élő szórvány-magyarok számára. Hiszen itt új házakban, szép otthonokban, jólétben, lehetőségekben, csillogó eszmékben nincs hiányunk, mégis nap nap után érezzük, hogy a globalizálódó világ olvasztótégelyében elhalványul, majd eltűnik egykori színünk, elolvad nyelvünk, nevünkről lehull az ékezet, s megolvadt tartóoszlopaink anyagából új acél készül, mely - mint a Világkereskedelmi Központ egykori tornyait tartó acéloszlopok anyaga is - tán egy hadihajó testébe épül bele, mely hajó holnap-holnapután a mi partjainkra érve, ellenségnek tekintett egykori házainkra irányítja jól célzott lövedékeit.

Félretéve a globális borúlátást, de félretéve a globális derűlátást is, járjuk csak körül öreg bástyánk falait, s vizsgáljuk meg, hol szorul az kijavításra, helyenként esetleg újjáépítésre. Figyeljük meg, hol csorog be résein a hólé, mely nemcsak a vakolatot mállasztja el, de kövei közül kimossa a kötőanyagot is.

Egyházi közösségünk, a mi várunk, történelmi léptékkel mérve nem túl régen, csupán negyven s egynéhány éve épült. Bár az is igaz, hogy anyagát a múltból hozták építői, és nem is egy helyről. Falaiba beépültek Visegrád s a Felvidék kövei, kapuját Vas, Győr és Sopron adta, mérnöki vonalai a Székesfővárost utánozzák, védelmét Debrecen hajdúvárosa tervezte. Védői között ott találjuk Somogy, Tolna, Szabolcs és Szatmár népét, a bástyabeli oskolában Enyed, Sárospatak tanítómestereit. Támfalába épült Erdély vulkanikus gránitja, kötőanyagként Szilágy s a Mezőség sárga agyaga, tornácát Székelyföld szálfenyő-gerendáiból faragták, tetejét Zsolnay mázas cserepei, ajtóit Kincses Kolozsvár kézműves díszei szépítik, s a várudvaron hortobágyi szíkes földben pipacs, búzavirág, Bácska és Bánság humuszában bukovinai zöldfuszulyka terem. Esti órán, emlékekben, tárogató hallszik messze, felidézve Rákócziék dicső korát, s reggel jöttén a fény első sugára a magasba emelt Szent Koronán csillan új napot s reményt hirdetve. Csodálatos építmény a mi várunk s bástyánk! Csak hálát mondhatunk a Fennvalónak, hogy mindezt nekünk adta.

Van ennek a mi várunknak s bástyánknak egy sajátossága is: körvonalait s képét csak lelki szemeinkkel, a lélek tükrében láthatjuk tisztán. Nem az a baj, hogy csupán egy vidéki kúria faépülete az, mi belőle kézzel fogható; - a baj az, ha lelki szemeink látását valami elhomályosítja, s netán abban is kételkedni kezdünk, hogy állt-e, áll-e a mi várunk, hogy volt-e, van-e védelmet nyújtó bástyánk, hogy voltak-e, de ami ennél fontosabb: vannak-e hadra fogható védői a falakon. A legaggasztóbb az, ha a lelki szemeinket eltakaró homályban - mert nem látjuk a fölöttünk tündöklő Fennvalót -, kételkedni kezdünk abban, hogy érdemes-e a várat tartani, érdemes-e erőt s anyagiakat fordítanunk védelmezésére.

Itt térünk vissza immár másodszor - ezúttal lelki szemeinkkel látott várunk szemléléséből - a mi időnkbe és a mi térfelünkre. Vizsgáljuk meg, hol szorul építményünk, Egyházi Közösségünk kijavításra, helyenként újjáépítésre. Nézzük meg, hol vannak rések, melyeken olyan szemléletek vagy eszmék csordogálnak be, melyek mállasztó hólé gyanánt meglazíthatják bástyáinkat, egyházunk szükséges és kívánatos egységét. Mindenekelőtt a lélekben való egységet, hisz mint mondtuk, a mi várunknak van egy sajátossága: lélekkel látjuk, lélekkel tartjuk egyben. Illyés Gyulától már megtanulhattuk, hogy vannak korok és helyek, ahol a kézzelfogható helyett a haza a magasban van! A mi hazánk és a mi házunk is a magasban, csak a lélek magasságában valóság számunkra. Elsőrendű teendőnk tehát a lelki építőköveket óvni, s ha kell, durva drótkefével, majd lehelletfinom csiszolópapírral eltávolítani róluk minden rátapadott ártó szennyezést. És ha pillanatnyilag nem tudjuk is mindőjük eredeti helyét, legalább számon kell tartanunk őket, valahogyan úgy, mint a régészek az ásatás során feljegyzik a legkisebb cserépdarabot és csontszilánkot, remélve, hogy egykor rekonstruálható lesz az egész.

Az elmúlt évben is ezt a rendszeresen elvégzendő lelki karbantartást, a lelki tisztánlátást szolgálták istentiszteleteink, bibliaóráink, családi vagy baráti körben folytatott beszélgetéseink. Észre kellett vennünk, hogy az Óhazában ugyanúgy, mint itt közöttünk is voltak és vannak olyanok, akiknek látása elhomályosult, s értéknek csupán azt tartják, mi kézzelfogható. A “jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” népi bölcsességétől elvakulva szavazta le otthoni népünk valamivel több mint fele a holnapi túzok, azaz egy emberibb és méltóbb jövő mielőbbi eljöttét. Mint említettem, sajnos köreinkben is akadtak olyanok, akik ezt a népi bölcsességet itteni helyzetünkre alkalmazva a maguk számára érvényesítették. Mert az itteni lehetőségeket ismerve minden kétséget kizáró tény, hogy csupán verébnyi nagyságú az az összeg, amit az egyházfenntartási járulék “megtakarításával” nyerhet valaki. S lám, Kumla példája mutatja, hogy az apró anyagiakat előnyben részesítő magatartás miatt egy életrevaló kis közösség számára megszűnt a lelki épülés, a rendszeres lelki karbantartás lehetősége: - az Egyháztanács döntése értelmében 2002-ben ott már egyetlen szolgálatra sem került sor, holott korábban nem volt ritka, hogy egy-egy istentiszteletre csupán gyermekből másfél tucatnál is többen sereglettek össze.

Éppen ezzel kapcsolatban szeretnénk minden felelősen érző gyülekezeti felügyelőhöz, presbiterhez, s rajtuk keresztül minden egyes egyháztaghoz szólni: ne hagyják gyülekezetüket hasonló sorsra jutni. Ne átallják másokkal is megosztani látásukat és hitüket, másokat is meggyőzni arról, hogy itteni helyzetünkben a mi hazánk és házunk a magasban, csak a lélek magasában megérthető és megtapasztalható valóság. Hogy erre a házra mindannyiunknak szükségünk van. Hogy ennek a háznak mindannyian építőkövei voltunk, s azok is kell maradjunk! Gyülekezeti felügyelőink ne tétovázzanak rámutatni arra, ha a falakban itt-ott repedés mutatkozik, s ha egy-egy kő kilazult a helyéről. Mert ha nem sikerül a meglazult egyetlen építőkövet visszatenni helyére, holnap omlásnak indulhat az egész falszakasz. Omlásnak indulhat egy gyülekezet.

Ne vegye rossz néven Egyházi Közösségünk legfelsőbb vezetése sem azt, ha az előbbiek szellemében azt kérjük tőle: ne hagyja megismétlődni más gyülekezetek esetében Kumla példáját. Sőt, ha lehet, hasson oda, hogy ez a már megszüntetett gyülekezet is kerüljön vissza helyére. Mert nyilván bosszantó, egy idő után sértő is volt az ottaniak közömbössége, hisz külön körlevél, többszöri “utolsó figyelmeztetés” is ment az érintettekhez, de sajnos elmaradt az egyházi vezetőség részéről a gyülekezet meglátogatása, a lélektől lélekig való közvetlen emberi beszéd, mely lehet, többet ért volna megannyi körlevélnél, döntésnél és határozatnál. Annak a gyülekezetnek nem volt presbitériuma, gyakorlatilag vezető nélkül létezett, s így nem is csoda, hogy ott helyben nem volt, aki felhatalmazva érezte volna magát arra, hogy a közösség tagjait megszólítsa, vagy a gyülekezet érdekeit képviselje egyházi vezetésünk felé. Az utóbbi időben sajnos kísértetiesen ehhez hasonló helyzet látszik kialakulni Boråsban, ahol bár az utóbbi istentiszteleteken tisztes létszámú gyülekezet jelent meg, de mert a presbiterválasztás a helyi adottságok miatt olyanra sikerült, amilyenre, még nem sikerült megállapodni abban, ki legyen a közösség vezetője. Egyházi vezetésünk semmiképpen nem követheti el még egyszer a hibát, hogy a pillanatnyi zavar okán hagyja szétesni a közösséget. Éppen ezért, szabályosan vagy sem, a megválasztott presbiterek egyikét megbízott felügyelőként neveztem meg, hogy legyen kivel tartsuk a kapcsolatot.

Az érem másik oldalához tartozik, s itt be kell ismernünk, hogy türelmetlenek voltunk mi lelkészek is olykor, amikor egy istentiszteletre helyenként alig jött el négy-öt, jobb esetben öt-tíz lelkünk. Az elmúlt évben Uppsalát hozhatnánk fel erre példaként, ahol idén már tisztújításra sem került sor. Lelkészi és világi vezetőkhöz egyaránt szól tehát a figyelmeztetés: ha Kumla után hagynánk “elesik” Borås vagy Uppsala gyülekezetét, bizony nemcsak a fal, de lassacskán az egész vár omlásveszélybe kerül! S még mindig ennél a kérdésnél maradva: 1999-ben szinte végső omlásnak indult Norvégia, Finnország és Észtország gyülekezete. Ez utóbbi kettőt sikerült megtartani, köztudottan a lelkészek és néhány lelkes helyi vezető kitartása révén. A fájó csak az, hogy egyházi vezetésünk néha úgy tűnik, nem ismeri fel, milyen felelősség hárul mindannyiunkra épp itt, amikor a szórvány szórványait magukra hagyjuk.

Nem álltathatjuk magunkat azzal, hogy még erősen áll néhány bástyánk s tartófalunk: Stockholm, Göteborg, Malmö, Ljungby, az új kis torony, Växjö, s hogy kielégítően viseli az idő zordságát Sölvesborg, Helsingborg, Halmstad vagy Västerås. Bizony kicsinyre zsugorodott Eskilstuna és Katrineholm gyülekezete is. Ebben a helyzetünkben kérdés, megengedhetjük-e, hogy akár egyetlen építőkövünk is kihulljon a falból?

Szorosan összefügg az előbbi kérdéssel egyházi lapunk, az Új Kéve helyzete. Nemcsak lelkészi minőségemben, de úgy is, mint aki életre hozta és tíz éven át szerkesztette e lapot, aggodalommal látom, miként fogy kiadástól kiadásig olvasóink száma. Nem azért, mert nem szeretik vagy nem akarják azt, hanem elsősorban azért, mert a folyamatos költözködéssel együtt jár, hogy az illetők megfeledkeznek címváltozásukról értesítést küldeni, nekünk meg alig van lehetőségünk beszerezni az új adatokat. Nemrégiben megdöbbentő összegzést végeztem: az elmúlt tíz évben 556 személlyel és az ezekhez tartozó ki tudja hány családtaggal veszítettük el a kapcsolatot csak azért, mert rossz címükről a posta visszaküldte nekünk a lapot. (Ebből a számból nyilván levontuk azokat, akiknek új címét időközben sikerült megszereznünk.) További 231 olyan személyről tudunk, akik egy-egy ilyen tévesnek bizonyult címen laktak. És további 328 olyan személy is szerepel címtárunkban, akikkel 1990 óta semmiféle kapcsolatunk nem volt, istentiszteletre sem járnak, lapot sem kapnak. Ha összeadom az előbbi kategóriákba tartozók számát, kiderül: a ma nyilvántartott összesen 5501 lelkünkből, azt is mondhatnánk, építőkövünkből, 1115 nincs a helyén! Minden ötödik kövünk vagy téglánk kilazult! Ezek után pedig nemcsak az én kérdésem, de mindannyiunk kérdése kell legyen: hagyhatjuk-e elveszni minden ötödik emberünket akkor, amikor a meglévőkből is tudjuk, naponta hullanak ki sokan. Nyilván pénzbe kerül lapunk minden egyes példányszámának előállítása, és hihetetlenül sokan vannak, akik semmilyen módon nem támogatják egyházunkat. Összességében gondot jelent költségvetésünket egyensúlyban tartani, mégis, az alapvető kérdés ez: elszakíthatjuk-e mi magunk azt a hajszálgyökeret, mely emberek sokaságát csak ezen a vékony szálon át tartja velünk kapcsolatban? Bár beírtam, mert be kellett írnom lapunk impresszumába, hogy ez évtől csak azoknak küldjük az Új Kévét, akik fenntartó tagjaink, mégis megkérdezem: mennyit nyerünk rajta? S rögtön utána kénytelen vagyok megkérdezni: vajon mennyit veszíthetünk egy elsietett döntésünkkel? Mert ha csupán 20 tagot sikerülne megtartanunk az által, hogy a lapot akkor is küldjük nekik, ha eddig nem fizettek, s talán holnap-holnapután a Lélek megszállná ezeket, és ezentúl keresetük 1%-át adnák, máris egy egész lapszám összes példánya kinyomtatásának és postázásának minden költségét fedezné hozzájárulásuk! 20 lélek hozzájárulása!

Nem könnyű döntést hozni ebben s más kérdésekben sem, és tudom, hogy Egyháztanácsunk az elmúlt évben is tapasztalta, mennyire nehéz bizonyos helyzetekben tisztán látni és helyesen cselekedni. Mert nehéz azt a várat őrizni és tartani, melynek valóságát csak tudatunkkal tudjuk, lelkünkkel érezzük, de amely általában megfoghatatlan magasban van csupán. Mint a haza a távolba szakadt ember számára.

Milyen jó mégis, hogy olykor-olykor megfogható valóságos formában áll előttünk a vár, legalábbis annak védői, legalábbis a várkapitányok és segédeik, gyülekezeti felügyelők és presbiterek, Ti együtt mind testvéreim! Együtt vagyunk most is, és együtt tudunk örülni a láthatatlan várnak.

Hogy milyennek látnak minket a kívülről jövők? Talán olyannak, mint Christine Morgan látta egykor az otthoni magyarokat, magyar keresztényeket, s szemet szúr nekik sajátosságaink féltékeny és elszánt őrzése, a szinte középkori módra szervezett, hierarchikusan felépített, mozdulatlannak tűnő, és mindenféle megújulásra képtelennek látszó egyházunk. De amint annakidején Christine Morgan sem tudta, hogy az adott időben s az adott helyen a magyar kereszténység egyházai szinte az egyetlen nemzeti intézmény voltak, s ennek következtében szükségképpen így kellett működniük és viselkedniük, úgy mai kívülálló szemlélőink sem tudhatják, hogy nekünk, ebben az adott időben és ezen az adott helyen szinte csak egyházi közösségünk az, mely megtestesíti a nemzetet, s ennek következtében szükségképpen nekünk is nem szokványosan kell működnünk és viselkednünk. Mert egy anyagi szemléletű vagy rangra vágyó lelkész réges-régen odébb állt volna innen. Hasonlóképpen a csupán a kézzelfogható valóságot elismerő bármely világi vezetőnk is régen átállt volna “abba a csapatba”, melynek esélyei távolról nézve is összehasonlíthatatlanul jobbak, mint a mieink. S hogy mégsem ez történt, bizonyítja számunkra nem kézzelfoghatón, annál inkább lelkünk minden rezdülésében, hogy mégiscsak áll az a bizonyos lelki várunk, bástyánk, kopott falakkal, kilazult kövekkel, mégis oltalmat adón.

Lehetséges, hogy a kívülállók számon kérik rajtunk új korok új eszméit, s megbélyegeznek egyhelyben topogásunkért. Értetlenül nézik, miért tűrjük el, hogy tagságunknak csak egy töredéke hoz anyagi áldozatot a várért. Értetlenül hallják olykor parázs vitáinkat olyan kérdésekről, melyekhez a kívülálló szerint semmi közünk. Értetlenül fogadják, hogy miért fájt sokunknak a hazai választások eredménye, hogy miért tartjuk naprakészen számon a szülőföldjeinken történteket, s hogy miért vagyunk képtelenek oda dörgölőzni, hol kívánatosabb húsos fazekak képe kecsegtet.

Lám, ilyenek vagyunk. Tudjuk és elismerjük. De azt is tudjuk, hogy számunkra ez, csak ez és ennyi adatott, s ezért foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá, Vörösmartyt idézgetve: “a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”. Idézzük, pedig nem is ott élünk, hol “élned s halnod kell”. Vagy nékünk mégiscsak itt kell élnünk és halnunk, e távoli viking földön, csak lélekben tudva várat és hazát?

Nem volt könnyű az elmúlt esztendő, mégis oly sok kedves emlékét őrizzük. S tudom, hogy négy éves mandátumidejüket betöltött őrállóink is ugyanezt mondhatják a mögöttünk hagyott időről. Köszönet hát nekik, köszönet Mindannyiatoknak, hogy “annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem...” - s immár magunkra alkalmazva mondom: áll bástyánk e hazán.

Való igaz, hogy majd minden bástyánk és falunk javításra szorul. Helyettünk nem jön sem Morgan asszony, sem más megtenni, ami a mi dolgunk. Részben megújult egyháztanácsunkra, presbitériumainkra, gyülekezeteink minden tagjára tartozik megtartani, kijavítani, tovább építeni és őrizni a várat. S mindehhez, tudjuk, áldozatra van szükség. Ez vár hát mindannyiunkra, akiket hitünk szerint Isten rendelt ide. Félretéve hát a borúlátást, adjunk hálát Istennek az elmúlt esztendőért, s kérjük őt, kegyelmét árassza ránk bőséggel, hozván ránk víg esztendőt.

Tångagärde, 2003. január 18.

Molnár-Veress Pál
lelkész