Lelkészi beszámoló a 2000. év múltán

 

“Szobámba zárkózva gondolkozom a hazáról, melynek nevében jöttem munkálni, és minden bizonnyal - küzdeni.

Íme ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfikorom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét! Ez a haza, melynek nevével összveolvadt kebelemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem - minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért választott sok nemes önként számkivetést.

S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, isméretlen pályázó útát ezer felől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, jéghidegséget, hálátlanságot és félreértést?

De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy? Oh, jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen!”

Kölcsey Ferenc

1832

 

Szeretett testvéreim, a svédországi magyar protestáns egyházközségek küldötteiként összesereglett tisztelt gyülekezet!

Beszámolóm mottójaként attól a Kölcsey Ferenctől vettem az idézetet, akinek 150 évvel ezelőtt írt himnuszát minden istentiszteletünk végén egy egész nemzet, nemzetünk fohászaként énekeljük, nemcsak az óhazában, hanem szerte a nagyvilágban, amelynek félszáznál több országába szétszórtan élünk - magyarok.

Ebben a “nagyvilágban”, világszerte, a huszadik század s egyben a második évezred utolsó évét millenniumi évnek nevezték, s ünnepségek egész sorával emlékeztek meg Jézus Krisztus születésének kétezredik évfordulójáról. Számunkra, magyarok számára kettős, akár hármas ünnepet is jelentett és jelent még mindig ez az időszak, melyet Magyar Millenniumnak mondunk, hisz bizonyosan tudjuk, hogy első királyunknak, a későbben szentté avatott Istvánnak megkoronázására 1000 karácsonyán került sor. A II. Szilveszter pápa által küldött korona egyben azt is jelentette, hogy mind a nyugati keresztény egyház feje, a római pápa, mind az akkori Európa világi uralkodói elismerték a Kárpát-medencében létrejött új, európai és keresztény állam, Magyarország létrejöttét, a Nyugathoz való tartozását.

Történészeink úgy tudják, hogy akkoriban Krisztus születését - karácsonyt - az óév és az újév fordulójának éjszakáján ünnepelték. Hadd ne bonyolódjunk bele a történelmi időszámítás némely feltárt tévedésébe, az egzakt időszámításhoz viszonyított különbözőségébe, s az ebből eredő vitákba, inkább maradjunk meg annál a tényszerű megállapításnál, hogy mi is részesei voltunk Krisztus születése kétezredik évfordulójának, akár néhány évvel korábbra, akár 2000 december 25-ére, akár a 2001-ik évbe forduló éjszakára datáljuk azt. És mindenképpen túljutottunk első királyunk koronázásának, a magyar állam megalapításának ezredik évfordulóján is, függetlenül attól, hogy azt 2000 december 25-én, a 2001-ik évbe forduló éjszakán, vagy éppen az új ezredév első napján ünnepeltük. Bölcs mérlegelésre vall, hogy Magyarország kormánya a Magyar Millennium évét az elmúlt esztendővel kezdődően ez év augusztus 20-áig hirdette meg, az államalapítást 2001. január 1-én ünnepelte; nemzetünk tehát az új század és új ezred első évét is méltó tisztelettel, ünneplő lélekkel kezdhette el.

 

Most, amikor szűkebb közösségünknek, a Skandinávia és a Baltikum országaiba sodródott és itt élő magyarok szórványközösségeinek egyik legjelentősebbike, a Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetek Közössége múlt évi tevékenységéről és jövőbeli távlatairól szólunk, egy pillanatig sem feledhetjük el, hogy részei voltunk és részei vagyunk annak a nemzetnek, mely mai hazájába ezerszáz évnél régebben érkezett, ezer éve államot alapított, s az új ezredévben újból el akarja foglalni méltó helyét a nyugati kultúrkörben, abban a keresztény Európában, amelyhez kezdettől tartozott.

Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 2000. év a svédországi magyar protestáns lelkigondozás eddigi történetének döntő éve, valójában próbaéve volt. Azelőtt sokszor megfogalmaztuk, hogy közösségünk a megmaradás mellett döntött, de ebben az évben - Kölcseyt idézve - a mi kérdésünk is így szólt: “S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted?” Évek óta tudtuk, hogy az elképzelések, az álmok ideje egyszer lejár, s helyettük a “való pálya”, a valóság az, mellyel szembe kell néznünk. Ezért már jó néhány éve energiánk jelentősebb részét éppen ezekre az - első látásra a lelkigondozástól idegen - anyagi, s ezzel együtt járó szervezési-szervezeti kérdésekre kellett fordítanunk.

A 2000. év múltával megállapíthatjuk, hogy közösségünk az első próbát kiállta, s a körülményeket ismerve hozzátehetjük: jól állta a próbát! Központi pénztárosunk kimutatása szerint az egyházfenntartási járulék összege mintegy 350 000 koronát tett ki, amely szinte kétszerese az eddig megszokott összes adakozásnak. Erre igen nagy szükség volt, hiszen az SST-n keresztül juttatott állami támogatás drasztikusan csökkent, s előrejelzések szerint a 2001. évben kerek 100 000 koronával lesz kevesebb, mint a néhány évvel ezelőtt biztosított 380 000 koronás keret. Az igazi meglepetést az jelentette, hogy a svéd egyház, bár 1999-ben megszüntette a magyar lelkészi állást, mégis, közösségünk költségvetéséhez a múlt évben 500 000 koronával járult hozzá, s előrejelzések szerint ezt a támogatást, lassan csökkentve, de továbbra is fenntartja. Mindezek után központi pénztárosunk örömmel jelenthette, hogy bevételeink elérték az eddig soha nem tapasztalt nagyságrendet, az 1 230 000 koronát. Azonban rögtön hozzá kell tennünk: kiadásaink is megnövekedtek, hiszen önálló felekezetként ezentúl munkaadói adót is kell fizetnünk, mely évente 100 000 koronás nagyságrendű. Éppen ezért ott, ahol lehetséges volt, csökkentettük a költségeket: - egy kisebb és gazdaságosabb szolgálati autóra cserélve a régit, a múlt évben mintegy 50 000 koronát takarítottunk meg; hasonlóképpen az Új Kévét a korábbi hat helyett évente négyszer jelentetjük meg, s ez a változás is hozzájárult a kiadások csökkentéséhez. 2001-től kezdve a kisebb és gyér látogatottságot mutató gyülekezetekben csökkentettük az istentiszteleti alkalmak gyakoriságát, ugyanakkor ésszerűbb, összességében rövidebb szolgálati útvonalakat állítottunk be, de ez a változás már csak ez év végén lesz összegszerűen is mérhető.

2000. december 7-én Pap Iván országos pénztárossal és Juhász Imre stockholmi felügyelővel együtt felkerestük az SST igazgatóját és titkárát, Jan-Erik Levy, illetve Sven-Erik Andersson urakat. Év vége közeledvén, immár a nagyobb összesítő adatok birtokában nekik is örömmel újságoltuk el, hogy közösségünk a próbaévben jól vizsgázott, s ennek ismeretében további terveket sző: legalább fél állásban alkalmazni kíván egy másodlelkészt, Magyari-Köpe Gábor személyében. Ehhez kértünk hathatósabb támogatást az SST részéről. A válasz egy eléggé mérsékelt biztatás volt, melynek lényege ez: ha alkalmazunk még egy lelkészt, akkor 2002-től a most csökkentett állami támogatás bizonyos emelésére számíthatunk. Ugyanakkor az SST vezetői nem titkolták, hogy enyhén szólva elégedetlenek egyházi közösségünk egyéni hozzájárulásával, s éppen ezért került sor a támogatás csökkentésére. Kimutatásaik szerint az összes svédországi egyház és egyházi közösség között az egyéni teljesítményt tekintve a legutolsók vagyunk. Más egyházak fenntartói járulékait figyelembe véve pillanatok alatt elvégezték a számítást: a svédországi átlagjövedelem alapján egy kereső személy hozzájárulása évi 1 200 - 1 500 korona, s ezzel elosztva a mi 350 000 koronás teljesítményünket, szerintük 230 - 290 személyre tehető adózó tagjaink száma. Ezzel szemben mi tudjuk, hogy a járulékot fizetők száma 700 és 1 000 fő közötti, s ezeknek hozzátartozóit is figyelembe véve, a befizetések alapján a közösségünkhöz sorolhatók száma 1 700 - 2 500 főre tehető. De hol van a különbség a kimutatott 5 400-as létszámunkhoz képest? Magyarázatként elfogadható, hogy magyar híveink jelentős része egyházi hovatartozását tekintve továbbra is a svéd egyház tagja maradt, s adóját oda fizeti. Becslések szerint ezeknek száma mintegy 2 000 - 2 500 főre tehető. Mérvadó szám az is, hogy Új Kéve című lapunkat több mint 1 780 svédországi címre küldjük szét, s ezt beszorozva a háztartásonkénti 2,5-es személyi szorzóval, máris 4 500 taggal tudunk “elszámolni”. Az SST viszont ebből az adatból csupán arra tud következtetni, hogy a lapot számos olyan egyénhez is kiküldjük, akik azt nem igénylik, mert igényüket nem tükrözi hozzájárulásuk. A legfájóbb az a rideg üzleti logikán alapuló megjegyzésük volt: a mai piacgazdasági rendszerben a lelkigondozás is olyan, mint egy bármely más szolgáltatás. Ha van iránta igény, a szolgáltatás megmarad és fejlődik, ha pedig nincs igény rá, akkor fölösleges áru, mely előbb vagy utóbb könyörtelenül eltűnik a piacról. Következtetés: egyházi közösségünknek a jövőben bizonyítania kell, hogy szolgáltatására igényt tartanak annak tagjai, s ezt az igényt anyagilag is kifejezik. Magyarán: ha többen és többet fizetnek.

Az előbb még így fogalmaztam: kiálltuk a próbát. Ezt most is fenntartom, de pontosítok: a próbát az a kis létszámú, hűséges tag állta ki, aki áldozatkészségéről is bizonyságot tett. Azok állták ki a próbát, akik ma is velünk vannak, s nem álltak félre, nem futamodtak meg a nehézségek láttán. A próbát gyakorlatilag Ti álltátok ki, akik itt vagytok, s nemcsak egyéni hozzájárulásotokkal, hanem tisztséget is vállalva a köz javáért cselekedtek. Kölcseyt parafrazálva: akik ha kellett, tűrtetek rettentést, jéghidegséget, de a leggyakrabban hálátlanságot és félreértést. Mindezért a magam nevében ugyanúgy, mint egyháztanácsunk és egész egyházi közösségünk nevében is köszönöm Mindannyiatoknak mindazt, amit az elmúlt esztendőben tettetek.

2000-ben volt kerek tíz éve annak, hogy lelkészi szolgálatomat a svédországi magyar gyülekezetekben végzem, s éveimnek számát tekintve tavaly decemberben töltöttem be a fél évszázadot. Szívből köszönöm mindazoknak, akiknek eszébe jutott e két évforduló is, és ezekről kedvesen megemlékeztek. Számomra is fontos volt az emlékezés, hiszen mai helyzetünket a múlttal összevetve tudom a legjobban megítélni. Nem egyszer említettem, hogy a szolgálat átvételekor 5 szervezett magyar gyülekezet volt az országban, összesen 7, Oslót is ideszámítva 8 szolgálati hellyel. 2000-ben csak Svédországon belül 15 gyülekezet körében folyt a szolgálat. A jegyzékbe vett tagok száma 1990-ben alig 1 700 - 1 800 fő volt, három évvel később már 3 200 körül mozgott, s 1996-ban elérte a mai 5 400-as létszámot. Az akkori egy lapnyi terjedelmű gyülekezeti értesítő 800 címre ment ki, szemben a mai 24 oldalas, mérvadó helyeken is számon tartott és nagyra értékelt lapunkkal, melyet belföldön közel 1 800 címre, és további 300 - 500 külföldi címre küldünk el. A tíz év alatt számtalan csodálatos közösségi élményben lehetett részünk, ünnepi istentiszteletek, gyülekezeti napok, konferenciák, konfirmációk, különböző rendezvények és emlékezetes művészi előadások során. Büszkék lehetünk arra a munkára, amit kezdetben a menekültek ügyében fejtettünk ki, s mely cselekvő tenni akarás, karitatív tevékenység később a sokgyermekes családok évek óta tartó folyamatos támogatásában nyilvánult meg. Visszatekintve a tíz évre, mindannyian büszkék lehetünk arra, amit és ahogyan tettünk.

Nem vitás viszont, s ezt mindannyian érzékeltük, hogy a kiegyensúlyozott és örömteli fejlődés folyamatában néhány évvel ezelőtt törés állt be, legalábbis a lendület megtorpant. Pontosan kimutatható, hogy ez a megtorpanás akkor következett be, amikor kérdésessé vált a magyar lelkigondozás egész jövője, az egyháznak az államtól történő szétválasztási folyamata kezdetétől. Amikor az önállósodás és önfenntartás kulcsszava a pénz lett. Még ennél is pontosabban kimutatható, hogy amikor nyilvánosságra hoztuk az egyházfenntartási járulékrendszer bevezetését, az istentiszteleti látogatottság száma mindenütt legkevesebb egyharmaddal, időnként és helyenként már-már a felére csökkent.

A 2000. évet tekintve általánosságban megállapíthatjuk, hogy ha lassan is, de megfordult a folyamat, s az istentiszteleti látogatottság újból emelkedik. Viszonylag stabil létszámúnak mondható Stockholm és Malmö, de kis létszáma ellenére stabil Helsingborg, Västerås és Eskilstuna gyülekezete is.

Stockholmban Veress Zoltán 1999 októberi lemondása után közel egy éven át a nagyszámú presbitériumból senki sem akadt, aki átvette volna tisztségét. Ezért külön örömünkre szolgál, hogy Juhász Imre személyében Stockholm olyan felügyelőt kapott, aki mély hite és mindenkori egyházhoz való hűsége nyomán jó biztosítékot jelent e sok-sok sajátosságú és szerteágazó problematikájú fővárosi gyülekezet életének fellendítéséhez. Abban is bizakodunk, hogy a főfelügyelő helyetteseként, megbízott országos gondnokként nemcsak Stockholm, hanem az egész svédországi közösség javát szolgálja. Érdemes megemlítenünk, hogy 2000-től az istentiszteleteket a Francia Református templomban tartjuk, s ugyanott, annak könyvtárában 2001-től Haljasmäe Jozefin irányításával újból életre kelt a nyugdíjasok értelmes időtöltését szolgáló Kilátó Kör.

Sokszor elhangzik, hogy Malmö öreg gyülekezet. Ez nagyrészt igaz, s az is, hogy a presbitérium megfelelő módon rálát a gyülekezet kérdéseire, s azokra önmaga megoldásokat is talál. Szép példa erre, hogy mert igény van rá, a bibliaórákat hosszú évek óta Tóth Lajos presbiter rendszeresen megtartja, de nem ritka, hogy a gyülekezet beteg vagy öreg tagjait is felkeresik. Azt viszont sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a Malmőben letelepedett erdélyi fiatalok és középkorúak közül csak kevesen kapcsolódtak be az egyházi életbe, bár tudjuk, hogy ennek pontosan kimutatható oka van Fogarasi Éva egykori lelkésznő ténykedése következtében. Reméljük, hogy a presbitérium erre a kérdésre is megnyugtató választ talál.

A kis létszámú Helsingborgban reményt keltő, hogy a gyülekezetnek van egy kitartó, hűséges magja, s a Blénessy Zoltán vezette presbitérium mindent megtesz, hogy az istentiszteleti élet zavartalanul és szép rendben folyjék. Örömteli időnként látni a szépszámú gyermeket is, főként a karácsonyi ünnepségen, annál elszomorítóbb, hogy év közben alig látunk közülük kettőt-hármat. A nemrégiben alakult helsingborgi magyar egyesület tevékenysége talán jótékony hatással lehet az itteni magyarok egyházi életére is.

Västeråsban lecsengett az évekkel ezelőtti nagy vajdasági menekülthullám, s a gyülekezet kis létszámmal ugyan, de stabilizálódott. Öröm az, hogy Rehó István felügyelőt új erők segítik munkájában, mint pl. Lindberg Katalin, akit nem első alkalommal köszönthetünk országos értekezletünkön is. Mindketten jeleskednek abban, hogy több egyedülálló és öreg embert rendszeresen felkeresnek. Kérdés, hogy az elrázódott és letelepedett vajdaságiakat kik és mikor tudják újra bevonni a gyülekezetbe.

Eskilstuna néhány éve létrehozott kis gyülekezet, ahol Nagy Andrea felügyelő és presbitertársai 2000-ben is biztosították az istentiszteletek rendszeres tartását. Lehetséges, hogy az ottani magyar egyesülettel karöltve, a fiatal és középkorú korosztályt még inkább bevonva a jövőben sikerül biztosítani egy valamivel életképesebb közösséget. Példamutatónak tartjuk - s ez így van a legtöbb kisvárosban -, hogy a presbitérium és a gyülekezet törzstagjai különféle családi vagy más alkalmak kapcsán az istentiszteleteken kívül is rendszeresen találkoznak, s ez az életben tartott állandó kapcsolat jótékony hatású az egész közösségre.

Az 1998-99-es nagy visszaesést mutató Sölvesborgban és Jönköpingben örömmel nyugtázzuk, hogy e gyülekezetek regenerálódtak és a látogatottság növekedést mutat.

Sölvesborgban pontosan érzékelhető, hogy a templomba igen, az yndei iskola épületében tartott istentiszteletekre viszont nem szívesen járnak el a hívek. A presbitérium már megkezdte a tájékozódást, hogy az yndei alkalmak helyett megfelelő templomot találjon. Tóth Ildikó főjegyzőnk, a gyülekezet felügyelője évekkel ezelőtt hatalmas munkával összeírt minden széles e környéken fellelhető magyart, s ennek eredménye volt, hogy a létszámot tekintve Stockholm után Sölvesborg volt a második legnagyobb közösségünk. Az istentiszteleti látogatottság bizonyíthatóan két fokozatban épült le: előbb a kristianstadi magyar egyesületen belüli, régi ötvenhatosok és frissen jött erdélyiek közötti feszültségeknek a gyülekezetbe való begyűrűzése nyomán, később ama szerencsétlen megnyilvánulás nyomán, amikor 1998 végén az északi magyar egyesületek találkozóján akkori főfelügyelőnk elvi okokból nem képviseltette közösségünket, s ezt a tényt némely túlbuzgó és kívülálló személy protestáns-katolikus ellentétként igyekezett feltüntetni. Éppen ezért hadd illesse külön köszönet Molnár Gergelyt, a kristianstadi magyar egyesület elnökét, aki katolikus voltára - amikor csak teheti - egész családjával együtt mindig részt vesz istentiszteleteinken, s másokat is erre buzdít. Említést érdemel, hogy Sölvesborg adta az elmúlt esztendő egyetlen svédországi magyar konfirmandusát Kálmándi István személyében. Tóth Ildikó idejének jelentős részét a gyermekekre fordítja: nemcsak Sölvesborgban működtet “játszóházat”, hanem az Anyanyelv Alapítvány vezetőségének is tagja, s rendszeresen irodalmi anyaggal látja el az Ige és Anyanyelv bibliaolvasó és versmondó verseny résztvevőit.

Jönköping az egy évvel ezelőtti szomorúan látványos és szóvá tett kis látogatottságú gyülekezetből Gaal András felügyelő, Hajas Béla és más presbiterek szervező munkája nyomán újból életre kapott, s kimondottan reménnyel kecsegtető. A jönköpingi Tompa Anna főként a Tångagärde-i gyülekezeti otthon látható belső rendbetételében vállalt döntő szerepet. Örülnénk, ha az elmúlt hónapok gyakorlata szerint újból rendszeresen látnánk istentiszteleteinken Bihari Szabolcsot, a SMOSZ elnökét, hiszen köztudott, hogy vezetőink példamutatása mindenütt mozgósító erejű. Reméljük azt is, hogy a SMAPEK és a SMOSZ között a múlt évben létrejött megállapodás hamarosan érezteti jótékony hatását.

Kissé aggasztó, hogy az istentiszteleti látogatottságban évekkel ezelőtt első helyen álló Göteborgban a résztvevők száma a korábbinak kétharmada-fele körül látszik megállapodni, de olyan hullámzásokat is mutat, mint például a legutóbbi, egymást követő két göteborgi istentisztelet: januárban az Ige és anyanyelv versennyel egybekötötten 75-80-as volt a létszám, míg februárban alig érte el a 30-at, rég vagy soha nem látott kis számot. Itt is pontosan érzékelhető, hogy a göteborgi magyar egyesületek közötti, évek óta tartó egyenetlenségek, elsősorban személyi kérdések miként hatottak ki a gyülekezetre is. Országos szinten nagy veszteségként ért mindannyiunkat Béldy Zoltán felügyelő halála, ezzel együtt köztudott, hogy őt a presbitérium egésze mindenben támogatta. Sajnálatos, hogy a most megüresedett tisztségre már jóval korábban önjelölt is akadt, aki viszont nem élvezte a presbitérium osztatlan bizalmát. A presbitérium végül is a katolikus László Bélát látta legalkalmasabbnak e tisztség jelenlegi betöltésére, s a neki szóló áldáskívánásokkal együtt azt is kívánjuk, hogy a presbitérium tudjon felülemelkedni a soraiban sokszor zavart okozó és feszültséget keltő külső ténykedéseken. Göteborg nyeresége az, hogy soraiban tudhatja Jordáky Béla főfelügyelőt, egyben a Tångagärde Alapítvány gondnokságának elnökét, akit ezen elfoglaltságai miatt a presbitérium hathatósabban kéne tehermentesítse a helyi problémák kezelésében. Külön öröm, hogy Göteborgban van olyan család, a László-család, amely gyakran teljes létszámmal, 12 személlyel vesz részt az istentiszteleten. Példájuk hadd legyen serkentő. Megoldandó kérdésnek tűnik a göteborgi gyülekezet pénztárában másfél-két évtizede felhalmozott és külön kezelt összeg, melynek okos felhasználására újból megemlítjük a lehetőséget: tegyék meg ezt az összeget egy jótékonysági célokat szolgáló - miért ne: például a Béldy Zoltán nevét viselő - alapítvány bázisául.

Ljungbyt mindig jó példaként emlegettük, amikor az összefogásról, a felekezetek közötti együttműködésről, az otthoni hagyományok megőrzéséről, a nagy látogatottságról, főként a kitűnően szervezett, főként a Benczédi Zsuzsa által szervezett ünnepi műsorokról esett szó. Jeleskedett e közösség abban is, hogy az elsők között készítette el fenntartó és támogató tagjainak névsorát. Vitán kívül mindebben meghatározó szerepe volt Szeredai János felügyelőnek, akit az egyháztanács nem véletlenül bízott meg az országos gondnoki tisztséggel. Sajnálatosnak tartjuk azonban, hogy ez az egyébként jó érzésű és igen aktív tagunk - meggyőződésünk szerint külső befolyásra - hagyta, hogy “felültessék”, s lemondott egyháztanácsi tisztségéről. Röviddel később a lépését bíráló és azt alaptalannak nevező lelkész, ugyanúgy a főfelügyelő ellen is fordult, majd kilépett a helyi presbitériumból is. Ennek kapcsán óva intünk attól a másutt is jelentkezett szemlélettől, hogy ha egyeseknek nem tetszik a közösség többségének döntése, akkor külön szervezkedve, külön úton próbálják keresztülvinni saját elképzelésüket. Reméljük, hogy Papp Anna eddigi gondnok, most megbízott felügyelő vezetésével a presbitérium megnyugtatja a felborzolt kedélyeket és Ljungby ismét példamutató gyülekezete lesz egész közösségünknek.

Växjö, mint szolgálati hely alig egy éve létesült, az addig a ljungbyi istentiszteletekre járó néhány växjöi tag, elsősorban Horváth János Ljungbyben megválasztott presbiter kezdeményezésére. Egy-két alkalomtól eltekintve az istentiszteleti látogatottság 2000 folyamán jónak volt mondható, s úgy véljük, hogy a gyülekezet a közeljövőben saját presbitériumot választhat és szervezett formát ölthet.

Halmstadban eléggé sajátos helyzet alakult ki: az istentiszteletre járóknak mintegy fele, ha éppen nem többsége katolikus, ugyanakkor a tagok jelentős része vajdasági származású, becsületes, dolgos, de egyszerű ember, s miért tagadnánk, sokan nem értették meg a lapunkban közzétett különféle értesítéseket, s olykor meghökkentő következtetéseket vontak le. A mai napig él egyesekben az a tévhit, miszerint csak a protestánsoknak lenne helyük az istentiszteleten, vagy az, hogy a nem vajdasági származású felügyelő nem képviseli a vajdaságiak érdekeit. Valóban furcsa, nem is katolikus, de főként pravoszláv-ortodox környezetből átvett olyan szokások élnek e közösségben, melyeket valóban fokozott odafigyeléssel kell kezelni. Bodoni Dénes János évek óta tartó és most súlyosbodott mozgáskorlátozottsága okán már novemberben kérte a felügyelői tisztéből való felmentését, s alig két hete értesültünk arról, hogy a presbitérium Veress Csabát bízta meg e feladattal, akinek munkája nyomán reméljük, a gyülekezet visszanyeri időlegesen eltűnt tagjait, közöttük a többnyire fiatalokból álló erdélyi, gyermekes családokat is.

Katrineholmban a sokat betegeskedő és ezért több időt külföldön töltő Álló Rózsika helyett az érdemi munka nagy részét Bödecs Margit presbiter végezte. Ő már korábban javasolta, hogy a kis létszámú gyülekezetet szervezetileg csatoljuk Eskilstunához, amint többször volt már példa arra, hogy ha Katrineholmban előre lemondták is az istentiszteletet, a szomszéd városba mégis egy-két autónyi hívük átjött. Egyelőre a kis látogatottság miatt az istentiszteletek számát csökkentettük, de valószínű, hogy ez a jövőben is így lesz, hiszen a szolgálati helyet nem szeretnénk felszámolni.

Uppsalában a nemrégiben alakult gyülekezet igen változó képet mutat. Örömteli, hogy a főként egyetemistákból és fiatalokból toborzódott közösség Pittner János, korábban Lipcsey Miklós vezetésével olyan középkorú és idősebb tagokat is magával tudott hozni, akik talán évtizedek óta kikerültek az egyházi közösség kötelékéből. Ugyanakkor vizsgák idején vagy a húsvéti és karácsonyi szünidőben a fiatalok nyom nélkül eltűnnek. Ezzel a sajátossággal számolnia kell az oda látogató lelkésznek is, ezért egyelőre csökkentettük az istentiszteletek számát, főleg a már előre láthatóan rossz időpontokban.

Két problematikus gyülekezet maradt a felsorolás végére: Borås és Kumla.

Boråsban hosszú évek óta kimutatható több, vonzást vagy taszítást kiváltó, de meghatározott személyekhez kötődő csoportosulás, s ezen túl bizonyos egyéni vagy csoportérdekek ütközése. Ez először abban öltött testet, hogy az addig Tångagärde köré csoportosuló boråsi és jönköpingi tagok közül ez utóbbiak külön gyülekezet létrehozását kérték, s mert a Tångagärde Alapítvány gondnoksága éveken át főként jönköpingi illetőségű személyek kezében volt, a boråsiak ezt sérelmezték. Többször feszültségre adott okot az is, hogy a boråsi fiatalok közül némelyek a gondnokság tudta nélkül a házban rendezvényt szerveztek, de a számonkéréskor tudni vélték, hogy ugyanezt teszik a jönköpingiek is: - az egyiknek szabad, a másiknak nem alapon - mondták. Nem vitás, hogy a legtöbb feszültséget a gyülekezeti otthon használata körüli vitákra lehet levezetni, s ez több ízben arra késztette az Egyháztanácsot, hogy részletesen foglalkozzon a kérdéssel. Legalább öt éve létezik egy úgynevezett prioritás-rendszer, mely kimondja, hogy a házban elsősorban az egyházi rendezvényeknek, másodsorban a magyar egyesületi rendezvényeknek van helyük, s minden más csak ezek után következhet. A korábbi években többször előfordult és sértő volt, hogy egy-egy baráti összejövetelt közvetlenül követő istentiszteletről a házat éppen bérlők jó része tüntetően távol maradt. És bizony nem egyszer előfordult az is, hogy a “csak” istentiszteletre érkező lelkészt két vagy három, esetleg öt tag fogadta. 2000 novemberében pedig, az egyháztanácsi értekezlettel kapcsoltan meghirdetett istentiszteletre még mutatóban sem jött el egyetlen egy tag sem. Ilyenkor merült fel mind a lelkészben, mind az egyháztanácsban az a jogos kérdés, hogy a többség a házért zarándokol Tångagärdére, vagy esetleg Isten igéjére is kíváncsi, vagy az a kérdés, hogy érdemes-e 400 km-t autózni öt tagért, majd ugyanannyit vissza? A 2000 júniusában tartott egyháztanácsi értekezleten Kajtár László boråsi felügyelő abból kiindulva, hogy az új struktúrában szervezetileg amúgy is össze szeretnénk vonni a kisebb gyülekezeteket, azt javasolta, hogy Borås a jövőben tartozzon Göteborghoz. Az egyháztanács nem akarta a szolgálati helyet felszámolni, de arra tett javaslatot, hogy az istentiszteletek helye ne Tångagärdén legyen, hanem Boråsban, s így remélhető, hogy oda többen ellátogatnak. Az ősz folyamán Farkas András presbiter arról tájékoztatta a másodlelkészt, hogy Boråsban sikerült templomot szerezni a következő istentiszteletekre, erről viszont a felügyelőnek nem volt tudomása. Rövidre zárva: a kommunikációs hiány miatt éppen decemberben, a karácsonyi istentiszteletkor történt meg, hogy Boråsban mégsem volt templom, ugyanakkor Tångagärde is zárva volt, s a szép számban összesereglett gyülekezet pedig istentisztelet nélkül, megfázva és dühösen távozott haza. Istennek hála, 2001 januárjában immár Boråsban, szépszámú gyülekezet keretében sikerült megtartani a szolgálatot. Nagyon reméljük és nagyon szeretnénk, ha a gyülekezet felügyelője és a presbiterek, valamint a gyülekezeti tagok között helyreállna a kívánt kommunikáció, s a jövőben a közösség az elvárásoknak megfelelően élné életét.

Szomorú példa Kumla, ahol a gyülekezeti tagok többsége jól képzett, értelmes, fiatal, jó munkahellyel és keresettel rendelkező, többgyermekes családot fenntartó személyekből áll, akik - mert nem olvasták el, vagy egyszerűen nem értették meg a lapunkban immár másfél éve folyamatosan megjelent tájékoztatásokat és felhívásokat - nem töltötték ki a jelentkezési ívet, s három tag kivételével, egyházfenntartási járulékot sem vállaltak. 2000 folyamán több ízben előfordult, hogy a kumlaiak kérésére elmaradt az istentisztelet. 2001-től itt az istentiszteletek számát a felére csökkentettük.

* A tångagärdei gyűlést követő hétvégén megtartott kumlai istentisztelet résztvevői vállalták, hogy a kommunikációs félreértésekből fakadó kérdéseket megoldják, a gyülekezethez tartozni kívánó tagok kitöltik a jelentkezési ívet és egyházfenntartási járulékot is vállalnak.

E hosszúra nyúlt, de szükséges gyülekezeti körkép után még néhány megállapítást teszek: Több helyen őszinte egyszerűséggel mondták el különféle személyek, hogy azért nem járnak templomba, mert nem protestánsok, vagy azok, de nem iratkoztak be, s úgy értesültek, hogy az “ilyeneknek” ezentúl nem jár a szolgálat. Itt vetődik fel a gyülekezetek vezetőinek, a felügyelőknek és az egész presbitériumnak a tájékoztatásban meghatározó szerepe. De elvárhatjuk-e a vezető, felvilágosító szerepet olyan presbiterektől, akik maguk sem tájékozottak, és egyszerűen nem olvassák el azt, amit lapunkban már annyiszor és oly sok formában megírtunk?

Aki figyelmesen nyomon követte egyházi közösségünk életét és helyzetének alakulását csupán az elmúlt két-három évben, az tudja, hogy mennyi kínlódáson, gyűrődésen, nehézségen, feszültségen át vezetett utunk a mai helyzetig. Lapunkban igen sokszor, részletekbe menően írtunk ezekről, s ezek a tanulmányok nemcsak az Új Kéve révén váltak ismertté, hanem különböző svédországi, de több külföldi, óhazai rendezvényen is előadásra kerültek. Ezekkel a cél nemcsak az volt, hogy mások figyelmét is felhívjuk egyre szorongatottabb helyzetünkre, hanem az is, hogy mások tapasztalatait és okos észrevételeit is figyelembe véve alakítsuk ki az “itt és most” meghatározottságában a számunkra legjobb cselekvés módozatait.

Mások tapasztalatait felhasználva, mások észrevételeit is figyelembe véve készítettük el azt a szervezeti-jogi keretet adó új alapszabály-tervezetet, amely másfél éven át számos tanácskozás, egyháztanácsi értekezlet és országos összejövetel figyelmének középpontjában állt, s amelyet Egyházi Közösségünk az 1999. november 18-án tartott rendkívüli Küldöttgyűlésen fogadott el végleges formájában, hogy aztán ennek alapján, a törvényes előírásoknak megfelelően bejegyeztetését kérhesse.

Mindannyian tudtuk, hogy valójában nem a jogi helyzetünk új keretekbe terelése jelenti az igazi kérdést, hanem a szolgálat folytonosságához szükséges anyagi bázis előteremtése. Az erről folyó eszmecsere, a különféle vélemények felmérése és ütköztetése már keményebb diónak bizonyult, s bizony elmondhatjuk, hogy a hosszas és olykor indulatos viták hátterében éppen az áldozathozatal módja, főként annak mértéke, magyarán: a pénz állt. Amikor a magasztos eszmék, szép szavak és álmok helyett a “való pályára” kellett lépnünk, derült ki, hogy a “küzdelem” még távolról sem dőlt el.

Most, a 2000. év elmúltával vajon mit mondhatunk? Eldőlt a küzdelem? Elhamarkodott választ nem kívánok adni. Inkább rámutatok néhány olyan felemelő tényezőre, mely talán erőt és reményt ad mindannyiunknak.

2000 januárjában látogatott el hozzánk Dr. Harmati Béla, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnöke. Egy már korábban megfogalmazódott levelében szorongatott egyházjogi helyzetünk megoldásaként vállalta, hogy egyháza vállalja a Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetek Közössége egyházjogi kapcsolódását ehhez az egyházhoz, egyben Molnár-Veress Pál lelkészt a Déli Evangélikus Egyházkerület lelkészi állományába felveszi és megbízza őt a svédországi szórványgyülekezetek gondozásával. A Gondviselést kell látnunk abban, hogy svédországi látogatása előtt nem sokkal, a Püspök Úr korábbi közbenjárásának eredményeként is - a legnehezebbnek tűnő kérdés, a lelkészi állás finanszírozása, a Svéd Egyház központi vezetőségének és az érseki hivatalnak jóindulatú hozzáállása nyomán 1999 november végén a megoldás irányába mozdult el. A 2000. évet tehát biztonságban kezdhettük, s Istennek hála, ugyanígy kezdhettük ezt a mostani esztendőt is. Egyben biztosítékunk van arra, hogy néhány évre előre bizton és reménytelin tervezhetjük és alakíthatjuk jövőnket. A legtöbb tőlünk függ.

Felemelő élményt jelentett a 2000 január végén Esztergomban megtartott Egyház és magyarság című konferencia, melyen a Kárpát-medence minden történelmi magyar egyházának képviselői hitet tettek a nemzet és egyház közös törekvései mellett. Ennek teljes, két kötetnyi anyaga bő bizonyítékot hoz arra, hogy a világszórványban élő kis egyházi közösségek egyedüli megtartója Isten kegyelme, s az ebbe vetett hit és remény lehet csupán. Egyházpolitikai-diplomáciai szempontból fontosnak tartom, hogy ez alkalommal majd minden magyar püspökkel rövidebben-hosszabban elbeszélgethettem, vázolva helyzetünket és elképzeléseinket. Üzenetük röviden így fogalmazható meg: számítanak ránk, és számíthatunk rájuk.

Ünnepségek egész sorát jelentette a Magyar Millennium éve alkalmából tartott Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója. Jó volt együtt látni a negyvennél több országba szétszóródott magyar reformátusság jeles képviselőit, s velük együtt megállni Isten előtt: hálát adni, és az ő segítségét kérni a jövőre. Ez a nagyszabású rendezvény is számos alkalmat nyújtott az Esztergomban elkezdett egy-egy beszélgetést és eszmecserét tovább fűzni a magyar egyházak különböző vezetőivel.

Fontos tanácskozás helyszíne volt Sopron, ahol a KÉMELM ülésezett, s amelyen olyan nagy személyiségek voltak jelen, akik a kezdetektől építői voltak éppen a mi, svédországi lelkigondozó szolgálatunknak. Itt már elfogadtuk azt az alapdokumentumot, amely a KÉMELM részéről utat nyitott a közös, evangélikus-református, azaz protestáns gyülekezetek szövetségének létrehozásához.

Az ötletként tíz évvel ezelőtt Lundban felvetődött, három éve pedig éppen a mi kezdeményezésünkre született felvetésre, két évi előkészítő munka után 2000 októberében, a felvidéki Komáromban megalakult a Nyugat-Európai Magyar Protestáns Gyülekezetek Szövetsége. Céljáról és feladatairól részletesen beszámoltunk az Új Kéve múlt évi utolsó számában. Ugyanott tanulmányt hoztunk a Nyugat-Európában működő magyar protestáns gyülekezetek mai helyzetéről és állapotáról. Vitán kívül áll, hogy minden nehézsége és olykori csüggedése ellenére a mi közösségünk messzemenően példamutató a többi hasonló formációk között. Ez a tény egyrészt büszkeséggel tölt el, másrészt arra sarkall, hogy az általunk oly jól ismert hibáinkat kiküszöböljük, s reménységgel és tenniakarással építsük jövőnket.

Hálát adva Istennek, hogy megérhettük az elmúlt millenniumi évet, s hogy a Magyar Millennium idején testben és lélekben együtt lehettünk hit- és nemzettestvéreinkkel, a jövőre nézve újból Kölcseyt idézve mondom Veletek együtt: “Oh, jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen!”

Södertälje / Tångagärde, 2001. február 17.

Molnár-Veress Pál
lelkész