Lelkészi beszámoló az 1996. esztendőről

 

 

 

Istennek adok hálát, hogy ebben az évben is Veletek együtt szolgálhattam Északra szétszóródott magyar híveink között. Veletek együtt, hiszen Mindannyiatok sokszor névtelenül, csendben és kizárólag önkéntesen elvégzett munkája nélkül nem beszélhetnénk közösségről, arról a közösségről, melyre méltán büszkék lehetünk.

Nemrégen kaptam kézhez Hermán János hollandiai magyar lelkész összesítését a Nyugat-Európában működő protestáns lelkigondozói szolgálatokról, s nyugodtan mondhatom, hogy mindezek között a mi svédországi magyar protestáns lelkigondozásunk a legszervezettebb, a legnagyobb területet átfogó, a legtöbb szolgálati hellyel rendelkező. Mindemellett az sem lebecsülendő tény, hogy mind Hermán lelkipásztor úr, mind más külföldi lelkészek, mind magyarországi egyházi személyiségek egybehangzó véleménye szerint a mi Új Kévénk a legszínvonalasabb egyházi folyóirat egész Nyugat-Európában.

 

Aki valamelyest is ismeri más lelkigondozói szolgálatok szervezeti és anyagi hátterét, az azt is tudja, hogy ilyen szempontból is a mi szolgálatunk az, amely eddig a legjobb helyzetben volt és van még mindig. Tudomásom szerint egyetlen országban sem kapnak olyan mértékű állami támogatást, mint mi. Ellenben az is igaz, hogy ez a helyzet kissé kényelmessé is tett minket, s így elég nagy gondot jelent majd néhány év múlva bekövetkező önálló talpon maradásunk biztosítása.

Egyelőre tekintsünk el az anyagi gondoktól, és lássuk, szervezetileg, jogilag milyen kereteket biztosít számunkra a jövő hónapban megszülető új svéd felekezeti törvény. Endrédi Gusztáv stockholmi presbiterünk január 30-án részt vett azon az értekezleten, melyen épp ez volt a központi téma. Nem vágok elébe, - a beszámolók után ez lesz a mi központi témánk is, természetesen annak az előadásnak alapján, amit Endrédi Gusztáv tart majd erről a kérdésről.

 

Köztudott, hogy az évet nem kis izgalommal kezdtük, amikor február 29-én váratlan bejelentést kaptunk a svéd egyház stockholmi püspökségének két osztályvezetőjétől, akiknek szavaiból akkor egyértelműen a lelkészi állásnak az év közepéig felére való csökkentéséről értesültünk. Istennek hála, hogy - köztünk lévén szó - az ő akkori indoklásuk gyenge lábakon állt, s talán ők is tudták, hogy egy negyven éven át működő egyházi közösséget nem lehet egyik napról a másikra felszámolni, főleg nem egy hamis aláírásokkal jegyzett rágalmazó levélre alapozva. Talán meg sem említettem volna mindezt, ha ebből a számomra keserű órából ne született volna egy olyan, egész egyházi közösségünket megmozgató összefogás, mely végül is kb. 1300 aláírással, de mintegy 4-4500 családtag nevében kérte a szolgálat változatlan formában való fenntartását. Akkor, amikor egy hónappal később Veress Zoltán országos felügyelőnk egy új kéréssel együtt beterjesztette az aláírt íveket is, méltán voltunk büszkék egymásra, hiszen érezhettük, hogy nehézségek jöttén van erő és kitartás, főleg egyet akarás ebben a közösségben. Hadd mondjak ez alkalommal is köszönetet mindazoknak, elsősorban Nektek, gyülekezeti felügyelőknek és presbitereknek, akik határozott és gyors intézkedéssel végül is megakadályoztátok, hogy az akkori elképzelést keresztülvigyék.

 

Ugyanakkor jó időben jött figyelmeztetés is volt ez számunkra, hiszen köztudott, hogy a svéd egyháznak az államtól történő, 2000-ig beteljesedő elválási folyamata minket sem hagy érintetlenül. De erről is majd bővebben hallunk Endrédi Gusztáv beszámolójában.

 

Ami még a szolgálat adatszerű, számszerű értékelése mellett kiemelendő, az az a tény, hogy megítélésünk szerint kedvezőek maradtak egyházi közösségünk külföldi, elsősorban anyaországi és a leszakított területekkel való kapcsolatai. Első ízben fordult elő, hogy gyülekezeteink egy 20 tagú küldöttségével részt vehettünk a Magyar Reformátusok III. Világtalálkozóján, s ezzel egybekötötten egy csodálatosan szép erdélyi körúton. Még azok is, akik csak az ott készült diaképek révén járták végig az utat, jóleső érzéssel nyugtázhatták, hogy szétszórtságunk, idegenben lakásunk ellenére jelen vagyunk, tagjai vagyunk, alkotó részei vagyunk egy hatalmas nagy családnak, mely minket is számon tart és bármikor szeretettel vár.

 

Örülhetünk annak is, hogy negyedízben rendeztük meg magyar gyermekeink számára a konfirmációt, de hadd jegyezzem meg: az első nagy nekilendülés után mintha lanyhult volna az érdeklődés: 5, 16, 14 konfirmandus után 1996-ban már csak 6-on jelentkeztek, ebben az évben pedig még csak 5-ön.

Lanyhulni látszott az érdeklődés a bibliaórák és a gyülekezeti rendezvények iránt is. Lehet, hogy ezen a téren másutt is olyan kezdeményezésre van szükség, mint Stockholmban, ahol a két éve működő Kilátó-Körnek sikerült valóban értékes és maradandó előadásokkal gazdagítania híveinket, gyülekezeti életünket. Odescalchi herceg két előadása, legutóbb Neufeld Róbert új könyvéről és a beilleszkedésről tartott ismertetője ugyanúgy, mint Endrédi Gusztáv nagyszerű, Povl Bang-Jenssenről írt tanulmánya, Balogh Sándor József Attiláról szóló értekezése és még sok más, egyházi közösségünk értékteremtő, alkotó erejéről tanúskodik.

 

Más gyülekezeteinkben is vannak nagyszerű kezdeményezések: örömmel értesültünk arról, hogy Sölvesborg immár második alkalommal tartott gyülekezeti találkozót a Borås-Jönköpingi gyülekezet tagjaival, s most készülnek a malmöiekkel találkozni. Jó kezdeményezés volt a halottak-napi gyülekezeti találkozó, mely elsősorban a boråsi szervezőket dícséri, s azokat, akik hozzájárultak a már másodszor megrendezett találkozó sikeréhez. Legutóbb Halmstadból, Ljungbyból és másunnan is érkeztek vendégek, s célunk nem lehet más, mint minden alkalmat kihasználni szétszórt közösségünk összefogására. Amellett, hogy minden gyülekezetünkben igyekeztek karácsonyt méltó módon megünnepelni, hadd emeljem ki a ljungbyiek szívet-lelket melengető műsorát, melyért itt is köszönetet mondok.

 

Erkölcsi megerősödésünk jele, hogy idén két felvidéki teológust fogadhattunk legációs szolgálatra. Tanító Péter és Tusai Viktória szerény, kedves jelenléte mindannyiunk számára kedves emlékeket hagyott. Szolgálatuk pedig lelkiekben gazdagította gyülekezeteinket. Ezen a helyen is hadd köszönjem meg Nektek, a gyülekezetek vezetőinek, hogy segítettetek megszervezni fogadásukat, s minden gyülekezeti tagnak, hogy adományaikkal támogatták e két kedves felvidéki magyar teológus tanulmányait.

Istennek hála, működött, és jól működött tångagärdei gyülekezeti otthonunk is, mely az elmúlt évben is számos istentiszteletnek, összejövetelnek, tábornak adott otthont. Köszönöm a TGG alapítvány vezetőinek és tagjainak munkáját, segítőkészségét és jó szervezését.

 

Számunkra is kiemelt jelentőségű a gyermekekkel, ifjakkal való foglalkozás, legalább elméletileg. Mert a gyakorlatban vajmi keveset tudtunk velük foglalkozni. Éppen ezért mondok külön köszönetet Tompa Annának és társainak, akik a SOMIT keretében megvalósították azt, amit mi csak elképzeltünk. E jól működő svédországi magyar ifjúsági szervezet a továbbiakban is megérdemli egyházunk kiemelt támogatását.

 

Példamutatónak mondhatom katolikus hittestvéreinkkel a kapcsolatot, különösképpen Csuzdi Illés lelkésszel, akinek nyitottsága, barátsága és pozitív hozzáállása elsőként járult és járul hozzá mindehhez. Ezzel kapcsolatban még had jegyezzem meg: amikor jövőnkről gondolkodunk és beszélgetünk majd, ne feledkezzünk meg a mintegy 10-15 ezer hívet magába tömörítő katolikus misszióhoz fűződő kapcsolatainkról, az esetleg velük együtt megálmodható közös egyházszervezet lehetőségéről. Bár adná Isten, hogy évszázadok óta először talán épp nekünk sikerülne megtalálni azt a közös nevezőt, mely újból valamelyes egységet hozhatna létre régen szétszakadott egyházaink között.

 

Jónak indult és szépen folyt a múlt évben is szeretetszolgálati munkánk, bár ennek is voltak és vannak hiányosságai, melyekről nyilván majd Kovásznay Ádám fog beszámolni.

Pénzügyi kérdéseinkről Török Ernő országos pénztárosunk számol majd be, de tudom, hogy elhallgatja majd a maga dicséretét. Hadd tegyem meg én, s köszönjem meg Mindannyiatok nevében, hogy sokszor nem könnyű munkáját egész évben zokszó nélkül, kitűnően végezte, s mi csak az eredményt láttuk, mely összességében jónak mondható.

Magamról pedig annyit, hogy Isten megtartó kegyelmében bízva remélem, hogy lesz még erőm tovább végezni azt a szolgálatot, melyet meggyőződésem szerint Isten épp rám bízott: itt és most szolgálni Őt, s szolgálni szétszóratott, mégis lélekben egy skandináviai magyar híveink közösségét. Kérjük Istent, ehhez adjon mindannyiunknak erőt.

 

Stockholm, 1997. február 14.

 

Molnár-Veress Pál lelkész