Szülőföldem Erdély. Édesapámat, vitéz Molnár Jánost Nyíregyházáról sodorta ide a sors 1944-ben, miután a soproni evangélikus teológiát elvégezve Marosvásárhelyre helyezték ki szolgálatra. Itt ismerte meg az otthonukból elűzött Béldi-család egyik lányát, gróf Béldi Éva Máriát, édesanyámat, s a házasságukból született hat gyermek közül harmadikként jöttem világra 1950. december 16-án, Marosvásárhelyen.

Gyermekkoromat három tényező határozta meg: a kisebbségi létbe kényszerített erdélyi magyarság sorsa, édesanyám révén főnemesi, édesapám révén pedig papi családból való származásom. Mindezeket a román kommunista államhatalom mint negatív tényezőket tartotta számon, következésképpen egész családunk és rokonságunk megkülönböztetett bánásmódban részesült. Marosvásárhely egyike volt azon városoknak, ahova számos főnemesi és nemesi családot helyeztek kényszerlakhelyre, így már gyermekfejjel megismerhettem e kisemmizett és megnyomorított réteg keserves hétköznapjait. Nagyapám, gróf Béldi Gergely, a Monarchia volt egyiptomi és perzsiai konzulja, 1966-ban bekövetkezett haláláig szüleim lakásában lelt otthont, s az ő révén pillanthattam bele egy galád módon megsemmisített világ emlékeibe.

Szülővárosomban a magyar oktatási nyelvű Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumban, 1969-ben érettségiztem, majd Kolozsvárra vezetett utam, ahol tanulmányaimat az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet evangélikus hallgatójaként jeles fokozattal, 1973-ban végeztem. Szakvizsgadolgozatomat az egyházi építészet és művészet tárgyköréből írtam: témája a liturgikus tér fejlődéstörténete volt. Ezt megelőzően, még harmadévesként külföldi ösztöndíjra jelentkeztem, s ennek előfeltételeként egy szemesztert Nagyszebenben, a német nyelvű Evangélikus Teológián tanultam. Ebben az időben több tanulmányt írtam a szász reformáció témaköréből. A külföldi tanulmányút azonban – bizonyára „rossz származásom” miatt – álom maradt csupán. 1973-ban, Brassóban történt lelkésszé avatásom után segédlelkészi szolgálatra a Bukarestben székelő akkori püspökhelyettes, Szedressy Pál mellé, 1974-ben Temesvárra, Matos Pál esperes mellé helyeztek. Mindkét magyar gyülekezetben áldásos munkát fejthettem ki, s ezt nem nézte jó szemmel a minket mindenütt figyelő államhatalom. Még a teológia utolsó évében feleségül vettem a brassói születésű Veress Mária-Magdaléna biológus egyetemi hallgatót. 1974-ben megszületett első gyermekünk, Indira, s ugyanabban az évben feleségemet Észak-Moldvába, szolgálati helyemtől csak másfél napi utazással elérhető távolságra helyezték ki. Közben megpályáztam és elnyertem a nagybányai gyülekezet paróchus lelkészi állását, amelyet azonban már nem tölthettem be. Nem tudtam ugyanis elfogadni egyházi feletteseimnek az államhatalommal szemben tanúsított szolgalelkűségét, s ennek következménye volt az is, hogy lemondtam a lelkészi szolgálatról, és a civil életben kerestem megélhetést: előbb mint dekorátor, később mint formatervező (designer). 1976-ban Kovásznára költöztünk, mivel feleségem itt nyert állást, s ugyanitt született meg további két gyermekünk: 1979-ben Ágota, 1981-ben Márk. Amellett, hogy aktívan bekapcsolódtam e kis székely város művelődési életébe, szabadidőmben történelmi vonatkozású témákkal foglalkoztam: Nagyajtai Cserey Mihály erdélyi históriáját láttam el jegyzetekkel, alaprajzokkal és helységnévtárral kiegészített 50 táblás erdélyi műemlék-atlaszt szerkesztettem, rendszereztem és kezdtem feldolgozni a családi hagyatékunkban maradt mintegy 5000 levelet, dédanyámnak báró Huszár Erzsébetnek az első világháború korát átölelő naplóját, diplomata nagyapám egyiptomi leveleit, perzsiai jegyzeteit. Mindemellett helytörténeti, toponímiai anyagot gyűjtöttem. Tevékenységem következménye házkutatás, a feldolgozott anyag nagyobb részének elkobzása és éveken át tartó üldöztetés lett: 1981-ben megakadályozták az egyházi szolgálatba való visszatérésemet, 1982-ben megszüntették feleségem állását, 1985-ben falusi kényszerlakhelyre küldtek, minden külföldi kapcsolatunkat zárolták és egzisztenciánkat lehetetlenné tették.

Mindennek következtében – bár Erdélyt soha nem kívántam elhagyni – 1987-ben Magyarországra utaztam, majd menekültként Svédországba jöttem, ahol azonnal bekapcsolódtam a magyar egyházi és emigrációs életbe. Családom otthon maradt tagjait a román hatóságok túszként kezelték, s kijövetelük csak két és fél év múltán, a diktatúra 1989 decemberében történt bukása után vált lehetővé.

A Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetek Egyháztanácsa 1990 júniusában bízott meg az akkor már beteg Koltai Rezső országos lelkész helyettesítésével, majd 1991-től – nyugdíjba vonulása után – a teljes szolgálat ellátásával. Azóta életemet ez a szolgálat határozza meg, ezért erről bővebben ejtek szót.

A korábbi öt szolgálati hely mellett további öt svédországi helységben szerveztem gyülekezetet és rendszeresítettem a szolgálatokat Oslóban, majd Helsinkiben és Tallinnban is. 1993-tól bevezettem a hittanoktatást és a konfirmációt, s e célból kézikönyvet szerkesztettem. Részt vettem a cserkészmunkában, a Stockholmi Ökumenikus Önképzőkör, valamint a Svédországi Magyar Ifjak Társasága rendezvényein és nemzetközi táborain. Többedmagammal megalapítottam az Új Kéve című folyóiratot, melyben egyházi és történelmi tárgyú vagy irodalmi jellegű írásaim jelennek meg. Előadás keretében mutattam be a Marosvásárhelyre vonatkozó helytörténeti adatgyűjtésemet, az Erdély tájait és nevezetességeit bemutató diasorozatomat. Alapító és kuratóriumi tagja vagyok a Stockholmban székelő Erdélyi Könyv Egyletnek, melynek könyvei korunk magyar művelődési életének értékes darabjai. Együttműködök az ország számos városában levő magyar egyesülettel és ezek országos szövetségével, újjáalakulásától kezdve pedig választmányi tagként részt veszek a Magyarok Világszövetsége munkájában is. Hivatalosítottam és életben tartom a kapcsolatot Magyarország és a leszakított területek egyházaival: kezdeményezésemre gyülekezeteink egy-egy sokgyermekes erdélyi család felkarolását és anyagi támogatását vállalták fel, s számos más humanitárius jellegű segélyakcióban is részt vesznek.

Hálás vagyok Istennek, hogy családom és munkatársaim megértése és támogatása segít abban, hogy hivatásomnak éljek, jótékony és közérdekű munkát végezhessek: hogy a rámbízottak és nemzetem szolgálatát híven betölthessem.

Stockholm, 1997. január 7.

Molnár-Veress Pál lelkipásztor