KÖZÉRZET című versben írt szatírám megértéséhez szólnom kell pár szót annak keletkezéséről. Az ezredforduló táján fölmerült a gondolat, hogy az északi országokban élő magyar tollforgatóknak időnként találkozni kéne. Ez a kezdemény meg is valósult néhányszor az első esztendőkben. A Magyar Házban tartott összejöveteleken az önképzőkör rendezésében, a SMOSz és a Magyar Követség jóindulatú figyelmével kísérve folytak le a találkozások ismerkedés, baráti eszmecsere formájában. Veress Zoltánné Telegdi Magda azt a gondolatot vetette fel, hogy ki-ki írjon egy pályamunkát a „közérzet” témáról, melyet a következő találkozáson felolvas majd. Ha lesz rá pénz, esetleg még antológiát is megjelentethetünk a beérkezett pályaművekből. Ő tehát az az „Éva lánya”, akivel művem elején évődöm.

     Javaslata nekem éppen kapóra jött, hogy minden szépítés, köntörfalazás nélkül kiadjam, ami csak a bögyömben van arról a jelenségről, amit én a demokrácia „meggárgyulásának” nevezek. A 2001. szeptember 11-i terrormerénylet ráébresztette a nyugati világot, hogy az évtizedeken át tartó szovjet diktatúra aggresszivitásánál is nehezebben kivédhető veszély fenyegeti. Kiderült, hogy nem csak ennek elhárítására nincs felkészülve, hanem belső ellenségeinek megregulázására sem. Megakadályozza ebben a „politikai korrektségnek” nevezett divathóbort: ez az, ami arra kényszeríti, hogy törvénytisztelő, dolgos állampolgárai rovására a törvényszegők „emberi jogainak” védelmére pazaroljon energiát és költséget. Számos példát sorolok föl, melyeket a napi sajtóból és tévé-adásokból gyűjtöttem – művem gerincét ezek a felháborító, olykor groteszk, komikus, a józan észt megcsúfoló esetek alkotják. Talán az igazságszolgáltatás elbizonytalanodása a legszembetűnőbb jelenség: országos megrökönyödést kiváltó bírói ítéletekről tudósít nap mint nap a sajtó. Még döbbenetesebb a belőlük levonható tanulság: hogyan vezet a többség megerőszakolása és elhallgattatása a harcos kisebbségek diktatúrájához, a szabad szó korlátozásához, végső soron tehát a demokrácia halálához, mielőtt még külső ellenségei megadnák neki a kegyelemdöfést.

     E kurta áttekintésből is kiderül, hogy jócskán áthágom a PolKor (politikai korrektség) írott és íratlan törvényeit. Alighanem oroszlánrésze van ennek „munkátskám” tartós elfektetésében. Az írótalálkozó szűk körében ugyan csupa dicséret hangzott el róla, ez fölbátorít arra, hogy az internetre föltéve tágabb közönségnek is hozzáférhetővé tegyem. Igaz, hogy 2002 óta némely részletének aktualitása elhalványodott, mondanivalójának lényege azonban, sajnos, ma éppoly időszerű, mint akkor volt.  

Szente Imre

Szente Imre: KÖZÉRZET

Egy megrendült interjúalany töprengései, miért érzi s miért nem érzi jól magát saját bőrében

Oly világban élünk, melyben

minden megeshet velünk;

édenkerti biztonságunk

óhatatlanul letűnt.

Igaz, Éva almácskája

már ott torkunkon akadt;

csutkája máig szaladgál

ráncos nyakbőrünk alatt.

Tárgyra térve: legelébb is

arról kéne vallanom,

szövegszerkesztőt ragadni              

mi késztet, mily alkalom?

(Mert értelmét veszti lassan       

a frázis: „tollat ragad”,

s mint a „körmére ég…”,

puszta nyelvi szerkezet marad.)

Nem alma szaladt gigámra,

csak egy huncut almamag;

cicaképű Éva-lánya

dúlta föl nyugalmamat.

No, nem úgy – ne tessék, kérem,

mindjárt félreérteni!

Van az ő ármányaiknak

ezerféle más nemi …

(Ej, hogy mindig arra botlok!

E „nemi”-nek nincs köze

holmi szexhez – „nemei” az,

mint Aranynál, vagy „neme”.)

Lássák, mit eszelt ki ez a

kis kíváncsi hölgyemény!

(Ő felel, ha megíródik

ez a fűzfaköltemény,

mellyel nyerni nem nyerek, de

azt bizony kockáztatom,

hogy eztán minden komilfó

klubból kigolyóztatom.)

Mert ha mással, férfitárssal,

férjével találkozom,

percig sem kételkedem, hogy

egy hogyvagy-gyal megúszom.

 s főleg a DEMOKRÁCIÁBAN

Mit hanyagul ellegyintek:

„Köszi szépen, megvagyok.”

S egyik jobbra, másik balra:

– sétálunk, mint angyalok.

Ám az almaMAG DAgálya

ennyivel nem éri be;

mélyebb régiókban pásztáz

zseblámpája fényíve.

Nem hittem saját fülemnek,

elállt a lélegzetem:

hogyvagy helyett azt kérdezte,

milyen a közérzetem.

Ráadásul, hogy írásban

válaszoljak, dolgomat

így szabta ki: „Legyen ebből

szeptemberre dolgozat!”

Most hát ez északi kurta

nyárban fejem törhetem,

fölhányva múltat s jelent, hogy

milyen a közérzetem.

Tudja fene! – mondom – Arany

Jánost idézve megint,

s Máraira hivatkozva,

másik bölcsre, ki szerint

ön-analízisnek negyven

után semmi haszna már;

okulhat abból a csacsi,

nemigen a vén szamár.

Mivel e bűvös határon

én már jócskán túl vagyok,

s édesmindegy a világnak,

fogatlan szám mit gagyog,

legföljebb azért lehetne

rossz lelkiismeretem,

hogy elég gagyogásmentes

volt eddig az életem.

Vigasztalásnak tekintem,

ha ugyan vigasz lehet:

beszédesebbek se tették      

jobbá ezt az életet.

Hát szőnyeg alá söpörve,

mi felgyűlt, a sok lomot,

gondtalan kutyám nyomában

gondlevetve ballagok;

átérezve: e pillanat,

amily múló, oly örök;

egyetlen jelenvalóság

két időtlenség között.

Bölcs hülyegyerek-mosollyal

bámulom a szép napot,

alázattal, áhitattal

elfogadva, mit kapok.

Életszülő Földanyánknak

áldozok két szín alatt:

korty vörösbor közbe-közbe

s szalonnából egy falat.

Alamuszi módra disznó-

testvérem bocsánatát

kérem, és remélem: ennyi

disznóságot megbocsát.

Mint a svéd miniszterelnök,

– bűntudattal bár – eszem

„testvérem” húsát, lévén a

vegánoknál több eszem.

Hogy élő élőnek étel,

azon méltán háborog

érző szívünk, ám a LÉTEL

már csak eszerint forog.

Nem az elv hát: a gyakorlat,         

az az ember szégyene;

joggal vádolhat a lelkes

állatok szelíd szeme.

Mit velük tettünk s magunkkal,

tudatunk vérző sebe.

Aki ebbe belegondol,

nem lesz jó közérzete.

S attól sem…– Ha elkezdtem a

„kórlistámat”, folytatom:

inkább rontja, mint javítja

kedvem informátorom:

a TÉVÉ, mely (mint az Isten)

mindent lát, de nem segít,

kínzott retinánkra róva

krónikánk szörnyképeit.

Persze lehet, mégsem Isten:

Lucifer tálalja a

tévében a történelmet,           

mint Ádám álom-sora

Madáchnál. A híranyagban

nem érdekesek a jók,        

hacsak nem mint áldozatok,

túsznak termett milliók.

Lám, a Szeptember Tizenegy

példa éppen erre lett:

mint kaptak a jámbor ezrek

„történelmi szerepet”,

világfordító darabban,

szabadtéri színpadon,

mit százezrek néztek állva

s százmilliók pamlagon.

Megrázott e torony-omlás

és ami mögüle fel-

sejlett: kultúránknak végét

jósoló „Mene-Tekel”;

hogy „demokráciánk őre”

ekkora sebet kapott,

néhány papírvágó kés a

szívéig hatolhatott…

S ami rosszabb: Amerika

a leckéből nem tanul:

folytatja, hol nem is hagyta

abba, változatlanul.

Pedig hol a vasbombára

emberhúsbomba felel,

a harcot az utánpótlás

könnyűsége dönti el.

S mint a Hídavatásban „a

Duna győzi s adja még”,

úgy szüli a fanatizmus

önelemésztők nemét,

kik mennyei vagináról

álmodva, a közelit

csak gondosan megmetélve

és bevarrva szívelik.

Már nálunk is, mementóként

jár e csonkult nőiség,

viseli magán a burqa

ablakrácsos börtönét.

Nem folytatom, mert ha magam

tovább is így hergelem,

attól félek, hogy megsínyli

híres jó közérzetem.

Ráhagyom Amerikára,

hogy megoldja gondjait;

tán csak nem húzza fel újra

porba döntött tornyait.

Házacskákra bontja szét a

többi „büszkeséget” es,

monstrum-géppel belecsapni

hogy ne legyen érdemes.

Látómezőnket szűkítve,

nézzünk portánkon körül,

hol a demokráciának

régi lakóként örül

drága Európánk s benne

nemsokára nemzetünk,

ha a Himnusz-béli Balsors

jól ki nem bathik velünk…

(E té-há-t az anglománok

nem veszik talán zokon;

nem azonos a kiejtés,

de azért kicsit rokon.

Mentségemre hozom fel, hogy

míg ezt itt pötyögtetem,

nem lévén protéz a számban,

másképp nem is ejthetem.)

De a demokráciának,

sajnos, van egy nagy baja:

hogy beléesett a kórság,

az a vénkori „gyagya”.

Látványnak is rossz, ahogy a

taknya-nyála egybefoly;

túl sokat szívott be Rousseau

mákonyos teáiból.

S nincs kijózanodni mód, hisz

egyre tukmálja bele

az „intelligens kretének”

lótuszevő serege:

hogy alapjában az ember

– minden ember – jó, s ha nem,

annak okát meglelhetni

rossz körülményeiben.

Azokért meg ki felelős,

ha nem a TÁRSADALOM,

a demokratikus állam?

Hát ezen az alapon

oly szerepcserére nyílna

alkalom, mi képtelen,

ámde, sajna, korántsem csak

légbőlkapott képzelem.

Mert ha ártatlan a gyilkos,

akkor kárpótolni kell,

körülvenni luxusbörtön

kellemetességivel.

Áldozata? Hm, igaz, hogy

ő is szenvedett szegény,

ám a dolga csak jobb volt a

„világnak napos felén”.

S nem kétséges: ő már azzal,

hogy nem lázadt, vétkezett,

egy „rossz társadalmi rendnek”

nyújtván hű segédkezet.

Hát a demokráciánkkal

így állunk, bizony, ebül;

nyakig kisebbrendűsége

szégyenérzetében ül.

Nem csak a russzói tantól

lesz cselekvésképtelen:

partizánok lesnek rá a

harcias balszéleken.

Ők azok, kik jobban tudják,

mi a demokrácia:

vagy proletárdiktatúra,

vagy pedig anarchia.

Szorongatott helyzetében

megvédeni sem magát

nem tudja, sem polgárai

épségét s tulajdonát.

„Rendőrállam”-ot kiált a

sajtó, míg rendőreit

huligánok hajigálta

burkolatkövek verik.

Göteborgnak feldúlását

több reprízben nézhetem;

képzelheti, asszonyom, hogy

milyen a közérzetem!

Bicska nyílik ki zsebemben,

forrongó fejembe meg

felmerülnek régimódi,            

ám hatékony módszerek.

Ezek részletezésétől

tekintsünk ezúttal el,

merthogy össze nem férnek e    

kor magasztos elvivel,

mely emberi méltóságát

főleg annak tiszteli,

ki tettekkel bizonyítja,

hogy olyanja nincs neki.

Nagy zavar uralkodik e

fennkölt fogalom körül;

ősi hit szerint az Isten

adta nekünk örökül,

mint egy királyi palástot,

s ezzel elkötelezett,

hogy bölcsen uralkodjunk a

teremtett világ felett.

Ám mint minden örökséget

– s ezt jó fejben tartani – 

az emberi méltóságot

el is lehet játszani.

Egyszerű és logikus, hogy

a magáét veszti el,

ki gyalázatosan bánik

mások emberségivel.

S ki eltékozolta, lássa,

mire megyen nélküle,

semmi ok, hogy kesztyűs kézzel

bánjon az állam vele.

Annál visszatetszőbb ez a

bűnöző-totojgatás,

társadalmi szinten űzött

áldozat-cserbenhagyás.

Emígy füstölgök magamban,

míg adómmal áldozok,

hogy kijavítódjanak a

göteborgi házsorok.

Ahhoz mit szóljunk, hogy napról

napra fiatalkorúbb

bűnözők folytatnak minden

erkölcs ellen háborút?

Táskáját karjával együtt

rántják el, a vágtató

mopeddel mellé farolva;

bánhatja szegény anyó

nem csak pénzét, de összetört

csontjait, sőt életét…

Ami cseppet sem zavarja

e gaznép közérzetét.

Nyomuk bottal üthetik, s a

rendőrség nem is siet

elfogni, hisz kiskorúak,

megbüntetni nem lehet.

Ha meg véletlen lebuknak,

Szociálra bízza, hogy

Javítóban üdüljenek

a javíthatatlanok.

Humánus törvény a bottól

óvja hitvány alfelük,

áldott lelkű félszegúszók

totojázgatnak velük

(tudvalevőleg a félszeg-

úszó halnak két szeme

teste egy felén lévén, csak

egy irányban lát vele),

kiknek mérlegén a néni

sorsa szinte súlytalan,

hisz ellensúlyként a tolvaj

„emberméltósága” van.

Van egy régi görög mondás,

kíméletlen, ám igaz:

hogy az ember, kit nem nyúznak,

nem is nevelődik az.

Hiú remény, hogy kiben nincs

legkisebb empátia,

arra hatni tudna holmi

fennkölt pedagógia.

(De hogy csak így zárójelben

megvalljam az igazat:

ujjal sem érintenék egy

efféle jómadarat.

Ízlésem és saját ember-

méltóságom tartana

vissza, nem az elvetemült

fickónak sajnálata.)

Botránkozzék csak kedvére,

ezt olvasván, asszonyom!

Mint leendő áldozatnak

mérgelődni van jogom.

Vagy garantálhatja-e, hogy

nem leszek akkor soron,

ha kilesik, hogy a lábam

már nehezen vonszolom?

Mert hiénaösztönnel a

gyengét, sántát, öreget

nézik ki, vagy a mobillal

elcsatangolt gyereket.

Kést nyomtak egynek nyakára;

tessék találgatni, mi

történt volna, ha zsebéből

kincsét úgy sem adja ki.

Sérthetetlenségük nékik

korlátlan hatalmat ád:

ketten-hárman terror alatt

tarthatnak egy iskolát.

A „másfajtát”, ha nem tetszik

képe valami okon,

kilógatják az ötödik

emeleti ablakon.

Szénapajtába csalják egy    

Jónás nevű társukat,

s kényszerítik, hogy szájába

vegye a hímtagjukat.

„Csoportszex”-szel szórakoznak,

kisleányt teperve le,

ki a ligeten keresztül

igyekszik hazafele.

S hogy viszonyul ilyesmihez

az iskola rektora?

Sajnálkozva tár kezet, hogy

„ez nem az ő asztala”.

Tanórán kívüli tettért

nem az iskola felel.

Hát ki? Senki! Nincs gazdája,

így hát orvosra se lel..

Jónás kínzóit a Tanügy

„lélekismerői” tán

más intézetbe küldik a

gyalázatos tett után?

Méghogy! Nem segít szülői

kérés: a Tanügy süket:

nézze csak Jónás naponta

csúfondáros képüket!

Nem nézi. Fetreng a padlón,

hangosan zokog, remeg;

fél évig az iskolának

még csak tájára se megy.

Idegorvos sem segít, míg

házukat eladva nem

költözik el a család, hogy

újrakezdje más helyen.

Ami itt lelepleződik,

szeretetlenség, közöny,

elsatnyult részvét, amely nem

terjed túl egy szűk körön.

A Tanügy, a Szociál, a

himpellérek szülei,

rektor és tanárok együtt

sem találtak emberi,

engesztelő szót, hogy a seb

ne gennyesedjen tovább,

s meg tudjon bocsátani a

sértett gyermek és család?

Nem találtak. S ez magában

hordja az ítéletet:

atomizált társadalom,

lélektelen gépezet,

nem eleven organizmus

ez a demokrácia;

a lelke is mesterséges:

merő bürokrácia.

Körmönfont fogalmazással

szerkesztett törvényei

közt a dörzsölt bűnöző

a kibúvókat megleli.

Megáll az ész, hihetetlen,

hogy ez megtörtént legyen;       

egy ország botránkozott e

páratlan ítéleten:

Ketten gyilkoltak meg egyet,

– állnak a törvény előtt.

Kérdezgeti a bíró, a      

cimborák melyike lőtt.

Minthogy egymásra vallanak:

„Nem én lőttem, hanem ő”,

egy fura, „megoldhatatlan”       

 jogi helyzet áll elő.

Mert csak egy lőtt, ő a gyilkos;

annak, ki segédkezet

nyújtott, kisebb büntetés jár,

hiszen „csak” segédkezett.

Hogy oldja meg e dilemmát      

a józan paraszti ész?

Gyilkosságért lakatolja

mindkettőt le az itész!

S milyen megoldásra jut egy

eszményi demokrata?

Mindkettőjüket fölmenti:

menjenek szépen haza!

(Megpróbálkozott e trükkel

két másik is ezután,

de nem sült el. Kutyavásár

is csak egyszer volt Budán.)

Egy motorkereskedő, ki

három kiskorút talált

éjszaka az üzletében,

egyet megfogott s bezárt,

hogy a kiszálló járőrnek

legyen kit átadnia.

Azt hitte, hogy bölcsen járt el,

de meg kellett bánnia:

Szabadságkorlátozással

vádolta meg az ügyész!

Így kerül szembe a bárgyú

jogszabály s a józan ész.

Így sorvad a polgárokban

lelemény, civilkurázs;

elgyávul a dolgozó méh,

s vérszemet kap a darázs.

Gépiesült rendszerünkben

salamoni bölcsesség,

Mátyás igazságossága:

őskorból való mesék.

Elkülönített „revír” az

igazságszolgáltatás:

„vadak” és „vadőrök” vannak

otthon benne, senki más.

Ott a sértett „felperes” csak

odatévedt idegen;

jobb teszi, ha meg se mozdul,

nehogy vádlottá legyen.

Hát ezért kapott orrára

koppintást a vakmerő,

tolvajára a boltajtót

rázáró kereskedő.

Ez a „vad–vadőr”-hasonlat

tán arra is rávezet,

hogy mért ajnároz az állam

börtöntöltelékeket:

Lehet, hogy a társadalom

ökológiája is

megkívánja, hogy hol őz van,

legyen ottan farkas is?

Olvasom, hogy karjalai

ordasok révén talán

megújul a kihalásra

ítélt farkasállomány.

Az ilyen „bevándorlóknak”,

nem örülnek a helyi

lakosok, kiknek okuk lesz

jószágukat félteni.

Nyilván nem örül az állam-

polgárok többsége sem,

ha „kimenősök” a várost  

ellepik hétvégeken.

Vagy hogy a „zárt otthon”-ból a

„kiskorút” kiengedik,

jól tudva, hogy megjön újra,

tán egy hétbe sem telik,

elkövetvén megszokott és

új garázdaságokat,

szőrös lelkiismeretén

szárad pár új áldozat.

Mi a megoldás? Jó volna

szavazásra tenni fel:

döntsön az egész lakosság,

milyennek képzeli el

végül is az igazságos,

ésszerű jogállamot;

jó-e úgy, ahogy van, avagy

tarthatatlan állapot,

hamis premisszákra épült

összetákolt szerkezet;

hallatlan „szemveszteséggel”,

őrlő rozsdás gépezet?

„Az a legény, aki állja,

nem pedig az, aki üt” –            

ez az elv lenne az állam

birkatürelme mögött?

Bár hitetlen, a jézusi 

magatartást követi,

másik orcáját kínálva

annak, aki megüti?

Csak ne volnának ez orcák

gyengéé, ártatlané!

Vegyük úgy, hogy jelképesen

mégiscsak az államé?

„Zsengét áldoz” maga helyett?

Elszánt önmérsékletét 

bizonyítva viseli a

cserbenhagyás szégyenét?

Hívén, hogy e szégyen árán

még demokrata lehet,

ám e jelzőt, ha a farkast

nyúzza, nem érdemli meg?

Ha legalább tiszteletben

tartaná „mártírjait”!

De agyonhallgatja őket,

nem állít szobrot nekik,

hogy a márványfalhoz, melyre

fölvéste a nevüket,

letehesse koszorúját

évenként a kegyelet…

Vádjaim így mormolom ius

murmurandi alapon;

hasztalanságuk belátva,

vehetném a kalapom.

Mindamellett azt ne tessék

hinni, hogy én gyűlölöm,

s hogy a demokráciát én

ellenségként püfölöm!

József Attila szavával

küldöm izenetemet,

engesztelésképpen: Érted

haragszom, nem ellened.

Fanyalogva bár, belátom:  

jobbat, eddig legalább,

noha próbált számos egyéb

rendszert, ember nem talált.

Elmondhatni róla, mi a  

feleségről írva van

a Tragédiában: azt is

tudjuk, hány szeplője van.

Ha csak szeplő volna!

Jóval súlyosabb baj származik

abból, hogy fejére nőni

hagyta „kisebbségeit”:

Céltudatos maffiákat,

melyek polgáraira

ijesztettek: csak ők tudják,

mi a demokrácia.

Megállj, vakmerő! Jogot ne sérts! –

e leckét megkapod,

ha az öntevékenységnek

legkisebb jelét adod.

Csak maguk kísérleteznek

szenvedélyesen, vadul;

számukra a társadalom

egy nagy kísérleti nyúl.

Közbizonytalanság lett a

közbiztonságból velük;

az iskolát egyre rontja

kísérletező hevük.

Ádáz bornemisszák tartják

itt kezükben a csapot,

képtelen adóztatásra              

véve rá az államot.

Olyan ez, mintha –

akiktől elraboltak két tojást –

eunuchokra bíznák a

szerelemszabályozást.

Európa csodálkozva

vonja fel szemöldökét:

hogy mi „önként” tízszer annyit

fizetünk borért-sörért,

mint a Lübeckbe átjáró

szerencsés dél-skånei,

ki ez álszent, farizeus

kisebbséget „átveri”.

Polgár-ijesztegetésre

kéznél van alattomos

„gyámjaink” fegyvertárában

jó egynéhány szó-mumus:

mint szexizmus és rasszizmus,

xeno- s homofóbia;

kire ilyesmik ragadnak,

van mért vakaróznia.

Egy „népcsoport ellen izgat”

– így nevezik ezt a bűnt,

mellyel a szólásszabadság

fényes csillaga letűnt.

Most jövök rá megriadva:

hisz én is egy népcsoport

ellen izgattam, elverve

csirkefogókon a port!

Azt meg, hogy orsóra anya

illik, másképp nem csavar,

ha el merném kottyantani,

visszaszívnám, de hamar!

Nehogy olyan népcsoportot

sértsen e tétova szó,

kik szerint anya anyához,

orsó orsóhoz való.

Törvényeket csikarnak ki:

zárja félelem-lakat

– ha a gondolatot nem megy –

legalább a szájakat.

De még szemedet is féken

tartsad, adta férfia!

Jobb lesütnöd, ha szembejő

véled egy kollégina:

röpke pillantásodat, ha

nemigen tetszel neki,

munkahelyi szexuális

zaklatásnak veheti!

Számtalan a népcsoport, mely

sérelmez és követel,

ám ki a többséget sérti,

semmi bűnt sem követ el.

Sőt, ma még dicsőbb dolog a

filisztert bosszantani;

űzik is a ’68-as

nemzedék utódai.

Jópéldával járt elöl az

egyház fő-fő püspöke,

ki hívőket, jóízlést és

hagyományt szemköztpöke.

Új értelmezést kapott az

ECCE HOMO általa,

új „Jézusokkal” telt meg az

uppsalai dóm fala.

Egyik fél-merevedéses

extázisban éli át

„Jánosnak” fölébe hajló

keresztelő aktusát.

Ölében holt „Jézusával”

egy Fájdalmas Mária;

szodomita kór keresztjén       

halt meg tékozló fia.

Tűsarkos és bőrzekés és  

gyűrűs-láncos társaság

osztja meg egy punk-„Jézussal”

az Utolsó Vacsorát.

Farát fordítja nekik, és

felénk ballag egy kutya,

mint akinek nincs ínyére

az egész retyerutya.

Végre csak kipakolták az

ízléstelen lim-lomot;

illett volna akkor újra-

szentelni a templomot.

Mert kilóg a lóláb: nem az

áhitat s töredelem

volt az indok: diadalmat

ültek ott a szent helyen.

Nem kell Jézus üzenete:

„Változtasd meg életed!”

Változzon meg Jézus inkább,

nekik úgy kényelmesebb!

Nem tenném kezem a tűzbe:

végül is mit osztogat

asztaltársainak? Bort és

kenyeret, vagy – drogokat?

Olyan demokrácia ez,    

melyben egy céltudatos

kisebbség bármit elérhet,

ha elég erőszakos.

Az anyamadár is annak

ád, ki lármáz, tátogat;

a gyámoltalan fióka

jó, ha hébe-hóba kap.

Lám, kivívták, hogy ki testét

árulja, nem büntetik,

ám a „jótét lelket”,

aki  megveszi, leültetik.

Ismert prostival láttak a

rendőrök egy honatyát

a bozótba tűnni; későn    

rántotta föl a gatyát.

Merő véletlen, hogy éppen

ott járt a „törvény szeme”?

Vagy talán a nő a „taksát”

kétfelől zsebelte be?

Nem esküdnék rá, hogy így volt,

de ki merné kereken

tagadni, hogy manapság e

sanda gyanú képtelen?

Jusson csak eszünkbe, hogy járt

Clintonéknak nagy fia:

mint ejtette Mónikával

csapdába a maffia.

S ahhoz mit szól egy tudatos

feminista, hogy a nő

ily botrányban mint jogilag

kiskorú fordul elő,

kit nem vesznek felnőtt számba,

tetteiért nem felel,

bár benőhetett a feje

lágya túl a negyvenen?

Felnőttek között a vásár

kettőn áll: e nézetet

hatályon kívül helyezni

csak jogsértéssel lehet.

Mérget rá, hogy megszavazza

a Nemzetgyűlés, hogy az

adoptáláshoz egy homo-

párnak is legyen joga.

Keresztülhajszolják ezt a

fogatlan adopció-

törvényt, melyet egy donátor

sem hagy jóvá náció,

s mely jogsértő ráadásul,

éppen azt nem kérdve meg,

ki a rendhagyó kísérlet

alanya: a gyermeket.

Önkényes és besserwisser

rossz intézkedés terem,

hol a piszkálódás diktál,

nem a józan értelem.

Autótulajdonosként

oly „apróság” keserít,

hogy lámpátlan átkelőnél

újabb rendelet szerint

meg kell torpannom forgalmi

akadályként, hogyha épp

akkor egy átkelni vágyó

a járda szélére lép.

Elhiggyem, hogy ez az idő-

s benzinrabló rendelet               

 – mint írják – évenkint megment

ennyi s ennyi életet?

Félek a statisztikától:

hasonló számadatok

tukmálnák erővel rám a

kerékpáros sisakot.

Már csak várom, mikor jön ki

erről is a rendelet,

mely ha nem ment, garantáltan

keserít sok életet. 

A téli gumira váltás

kényszerét is mily bohó

országosan négy hónapra

szabni meg, mikor a hó

északon már októberben,

középen s délen pedig

télen át csak hébe-hóba

vagy még akkor sem esik.

Most tehát e törvény szabta

két határdátum között

nyárias úton is minden

kocsi traktorként zörög,

ugyanakkor aggódhat, ki

nem váltott át „télire”,

hogy a rendőrök szerint az

„út állaga” téli-e.

Nem folytatom. Volna pedig

panasz még, apróbb-nagyobb;

s az olvasólevelekből

azt is látom: nem vagyok

magam; mások is keresnek

lódítani, nem csak én,

módot demokráciánknak

kátyúba fúlt szekerén.

Visszhang helyett többnyire csak

csönd felel, sajnos, süket;

közdolgok iránti közöny

aggasztó, baljós tünet.

A közélet rákfenéje,

ha rossz a köz érzete,

s ahol ez rossz, az egyénnek

sem jó a közérzete.

Hajszálrepedéseket lát,

egyre mélyebb, szélesebb

törésvonalakat, melyek    

mentén Róma szétesett.

Rendszerünkben is a nedvek

keringése elakadt…

Így jár, mint a költő mondja,

hajh, minden az ég alatt!

           *      *      *

(Nem állhatom meg, hogy ezt a

rétesként vagy tengeri-

kígyóként nyúló traktátust

ne zárjam egy nyelvbeli

furcsasággal; témaváltás

kell is ilyen izgató

szeánszra mint János-áldás,

a bor gőzét elcsapó:

Érdekes szó a „közérzet”,

maga módján egyedi;

nem olyan, mint a „köz” szónak

más összetételei.

Mert például egy személynek

nincsen „közhangulata”;

nem lehet „közvéleménye”,

„közjava”, „köztudata”.

Ezzel szemben „közérzete”

lehet egy embernek is,

s egyénített közösségnek,

amilyen a nemzet is.)

Ajaj, nemzeti közérzet!

Mért is botlottam bele!

Folytatnom most nemzetem

köz-érzetével kellene?

Dehogy folytatom! Svéd földön

kimérgelődtem magam; 

ám hogy mérgelődjön, kinek

sírnivaló kedve van?

Egy tapodtat se tovább! Ha

meg nem fordulsz, vén Pegaz,

Itt hagylak a farkasoknak,

ahogy élek, oly igaz!

Mazochista mégsem vagyok,

legföljebb csendes bolond…

Most hát, Szárnyas Gebém, itt a

vége, fuss el véle! Pont.