Szente Imre
KALÁSZ ÉS KONKOLY
Nem ilyenkor a nyárelő havában szokás ugyan tallózni; a kalászszedés aratás után esedékes. De metaforának évszaktól függetlenül alkalmazható. A morzsaszedés méginkább.
A német Ruhr-vidék egy festői zugában húsvét hetében tartott Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia befejező programján, a heti munkát kiértékelő szombati „morzsaszedésen” nem lehettem jelen, mert már nagypéntek este letett Arlandában az „utolsó” repülőgép. Gondolom, meg voltak elégedve a „morzsaszedők”, nemcsak én, aki az eddig megrendezett negyvenöt konferenciának kb. a felén részt vettem, de hogy valamelyik is „sikerületlen” lett volna, arra nem volt példa.
Régi s immár valóban „öreg” lelkész-barátaim hívtak meg mint őskonferenciázót erre a jubileumi alkalomra, hogy én tartsam a már hagyományosan műsorra tűzött irodalmi előadást, ezúttal az ugyancsak jubiláló Balassi Bálintról. A konferenciázás virágkorában, a hatvanas-hetvenes években a „repülő egyetem professzorainak”, Cs. Szabó Lászlónak és Szabó Zoltánnak jelenléte majdhogynem az irodalmiság felé billentette e nagyheti rendezvény mérlegét, mígnem az Európai Szabadegyetem kiválása lehetőséget adott egyrészt a vallási, másrészt az ifjúsági jelleg kidomborítására.
Mint mindig, ezúttal is közös cím foglalta össze az előadások s a csoportmegbeszélések témakörét: „Nemzedékről nemzedékre”. Hát ebbe a bő zsákba aztán minden belefér – gondoltam –, s igazam is lett. Amellett szemléltető példaként a résztvevők is legalább három, ha nem négy nemzedékből verbuválódtak. Akiket évtizedekkel ezelőtt apróságokként ismertem meg, most maguk terelgették a csúszómászásból csak nemrég „lábra kapott” csemetéiket; az egykori ifjakból, lányokból és fiatal szülőkből pedig nagypapák és nagymamák lettek. Volt alkalmunk diaképes vetítést nézve, fényképalbumokban lapozgatva viszontlátni azóta elköltözött társakat, barátokat, de önmagunkat is megismételhetetlen ifjabb „kiadásokban”.
Nem vártam hiába, mert ezúttal sem maradt el e húsvét hetének „pünkösdi csodája”, mely már az első, az „ismerkedési” esten elkezdődött, s alig pár nap alatt a „nemzedékeket” nagy családdá egyesítette, olyanná azonban, melyre nemcsak az összetartozás jellemző, hanem az elkülönülést és a kirekesztést nem ismerő nyitottság is. „Testvér lészen minden ember” – úgy mutatkozott meg e kis közösségben a Beethoven megálmodta lelki „globalizáció”, mint egy cseppben a tenger. Attól, hogy nemcsak keresztények, hanem nyugati és hazai, sőt elcsatolt területekről jött magyarok találkozása is volt ez a rendezvény, csak nőtt a jelentősége: olyan disszonáns hangok nélküli harmónia példája volt, ami nemzetünk jelenlegi megosztottságában, társadalmi és lelki meghasonlottságában nem létezik. Meggyőződésem, hogy Balassi Bálint is, aki ugyancsak egy szétszabdalt és meghasonlott lelkű országba született bele, jól érezte volna magát ebben a zsoltárokat és népdalokat éneklő rögtönzött magyar kisközösségben. Számomra igazi lelki fürdő volt, őszintén hálás vagyok érte „Isten népének”, hogy lehetőséget adott a népdalozó „áhitatra” is, és elnézést kérek azoktól, akik talán megsokallták és a nagyhét hangulatához nem illőnek találták a „hangoskodást”.
Már az ifjúságit egy nappal megelőző presbiteri konferencián tudatosult bennem, hogy sokan s éppen az olyanok, akik a „vártán állnak”, akik az egyházi-társadalmi munka dandárját végzik vagy szülőkként, nevelőkként gyakorlatban küszködnek „nemzedékproblémákkal”: hogyan adjuk át keresztény hitünket, anyanyelvünket, magyarságtudatunkat a következő nemzedéknek, hogy az ilyenek nem a lelki fürdőt keresik a konferencián, vagy nemcsak azt, hanem választ várnak égető kérdéseikre, kétségeik eloszlatását, tanácsot a tapasztaltabbaktól. Remélem, hogy nem csalatkoztak várakozásukban, s bár túl rövid volt az idő, legalább abból merítettek erőt, hogy nincsenek egyedül nehézségeikkel. Hallottam beszédes példákról, hogy az egyre gyérebben csurranó anyagi támogatás mellett is lehet tenni valamit az egyházi élet és a „magyar munka” föllendítésére, a fiatalok bekapcsolására, foglalkoztatására, öntevékenységük serkentésére. Vállalkozókedv, leleményesség híján azonban aligha boldogul, s bizony belefeketedhet a munkába, aki másokat nem tudván mozgósítani, végül kénytelen mindent maga csinálni. Nem sokan dicsekedhetnek, mint Gémes István, a presbiteri konferencia előadója azzal, hogy harmincan is ugranak egy szavára.
Lám, úgy papolok, mintha presbiterként vagy lelkészként konferenciáztam volna, de van is rá okom, hogy fölvállaljam e szerepek valamelyikét, merthogy a svédországi spórolós eklézsia csak az én leutaztatásomat állta, a lelkészét nem, s ezt valamivel kompenzálnom kell. Mellesleg kocsival hárman is lemehettünk volna azért a pénzért. Nosztalgiával gondolok vissza a régi szép időkre, amikor Duci, később Pali egy egész kisbusznyi fiatallal és örökifjúval indult Stockholmból Európába. Apropó: bizony hiányoltam Ducit, Kellner Ilonát is e jubileumi konferenciáról.
* * *
Ha a béke szigete volt is a konferencia, a környező világ nyugtalansága csak megtalálta hozzá az utat. De hiszen magunkkal is hoztuk a nyugtalanságot. A magam részéről – mivel tudtam, hogy Tőkéczki László, történész és politológus, akivel egy korábbi konferencián már találkoztam, most is a hazából meghívott előadók közt lesz – közelebbit szerettem volna tőle hallani egyrészt az Európához való csatlakozásunkkal kapcsolatos kérdésekről, másrészt részleteket arról az írószövetségi botrányról, melyről a svéd sajtóból értesültem. Különösen ez az utóbbi volt sokunknak közös aggodalma.
Ami a csatlakozást illeti, Tőkéczkinek a műsorban megjelölt egyik előadása éppen arról szólt. Sajnos, csak megerősítette azt a nem éppen biztató képet, amit a magyar televizió közvetítette hírekből, parlamenti vitákból, politikusi és szakértői nyilatkozatokból alkottam magamnak: nagyonis felkészületlenül lépjük át Európa küszöbét, de annál felcsigázottabb reményekkel, melyek csupán rosszul informáltságon alapulnak, s nem végződhetnek mással, mint csalódással. Szomszédainkkal sem tudtuk máig sem rendezni „közös dolgainkat”, pedig már József Attila is ebben látta legsürgősebb feladatunkat. Most az Uniótól reméljük, hogy a határok „légiesítésével” levegye végre rólunk Trianon átkát, s az egymástól elszakított nemzetrészek egyesülhessenek. De ez a szép álom sem fog csak úgy sült galambként a szánkba repülni, s ezen is csak fél szívvel látszik munkálkodni a jelenlegi hazai kormányzat, ha mostanában gyakrabban megpendíti is ezt a témát vidéki kiszállásain a miniszterelnök.
Mindez az én borúlátó füstölgésem, ami inkább rossz sejtelmekből táplálkozik, mint tényekből. Tőkéczki viszont tények kopogó jégesőjét zúdította ránk a tőle megszokott tárgyi ismerettel és verbáli készséggel oly meggyőzően, hogy – mivel este hangzott el ez az előadása – Európa-illúzióikban megrendült hölgyhallgatói közül némelyek aludni sem tudtak utána.
Az írószövetségből való tömeges kilépés hátteréről eddig csak azt tudtam, hogy azt „antiszemiták” idézték elő, valamint a vezetőség, mely nem határolta el magát az „antiszemitizmustól”, sőt az abban bűnös „fekete bárány” kizárását is megtagadta. Ezt a sajnos nagyon is ismerős verziót láttam megerősítve Kertész Imre ápr. 5-én a Dagens Nyheter-ben (s korábban nyilván több európai sajtóorgánumban) közzétett cikkében: Tudósítás a költészet országáról – egy mitosz vége. Megvallom, mindig elszomorít, ha szégyenletes dolgokat kell olvasnom hazámról külföldi lapokban. Mindig is kényes voltam arra, hogy „hírünk a világban” makulátlan legyen. Megkönnyebbülten lélegzettem föl, hogy Európa mégis csak befogadott, ha talán megijedt is „antiszemitizmusunktól”. Immár lesz alkalmunk a „raffinált euro-antiszemitizmus” elsajátítására is. Ezideig ugyanis csak a „régi, klasszikus, ostoba, gonosz és végül Auschwitzba torkolló” antiszemitizmust gyakoroltuk, s „még a Magyar Írószövetség antiszemitái sem tanulták meg az európai etikettet: nyíltan – s mondjuk meg az igazat – zavartalanul folytatják üzelmeiket. Sem a törvények sem a társadalom tiltakozásai nem akadályozzák őket.” Ezeket olvasva elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom a „raffinált euro-antiszemitizmust”, hátha egyszer kedvem szottyan fölcsapni antiszemitának, s akkor már legalább európai etikett szerint legyek az. Hiszen még azzal sem vagyok tisztában, hogy Hitler hamisítatlan „európai” antiszemitizmusát jobbnak vagy rosszabbnak tartsam-e Mikszáth Kálmánénál, aki a maga urambátyámos „ósdi, buta magyar” módján „zsidózva” előkészítette a tömeggyilkosságot.
A „zsidózás” szóról jut eszembe annak ellentéte: az „antiszemitázás”. Tőkéczkinek a Magyar Nemzetbe írt cikkében találkoztam vele először: Az antiszemitázás mint politikai fegyver és pótvallás. Vigyázat: az antiszemitázást nem az antiszemiták űzik, hanem Tőkéczki osztályozása szerint azok „az őszinte gyűlölködők, a cinikus szakemberek, az öreg ostobák, az aljas (gaz)emberek és a sárga földig bugyuták”, akik másoknak osztogatják az antiszemita jelzőt, mert észérvekből kifogyva ezt találják a leghatásosabb fegyvernek politikai ellenfeleik, vetélytársaik, egyáltalán az útjukban állók elhallgattatására, ország-világ előtt való megbélyegzésére. Szörnyű fegyver ez Auschwitz óta, hisz már nemcsak azt jelenti, hogy akire rásütik, „nem szereti a zsidókat”, hanem hogy fajgyűlöletében, ha módja volna rá, még a holokauszt megismétlésére is vetemedne. Tilalom vagy legalább szigorú ellenőrzés alá kellene helyezni ezt a szót, akárcsak a nukleáris és a biológiai fegyvereket.
Ez persze a szólásszabadság olyan korlátozása volna, ami demokratikus társadalomban mégcsak föl sem vethető. A dolgok furcsa logikájánál fogva azonban éppen az antiszemitázás szabadsága vezetett a szólásszabadság korlátozásához, sőt egyenesen a halálához. Az antiszemitázást, az antiszemitizmus vádját ugyanis visszautasítani nem szabad; ha megpróbálod, mint Kalász Márton, az írószövetség elnöke tette, éppen ezzel bizonyítod antiszemita voltodat. Csak a meaculpázásnak, az önkritikának és a benyújtott óhaj (ultimátum) teljesítésének van helye. Így volt a „kritikával” is az ötvenes évek pártgyűlésein: csak „önkritikával” lehetett felelni rá.
Az „irodalmi elit” kivonulásának valódi okát nemcsak Európa nem sejti, hanem a tájékozatlan magyar olvasó sem, főleg a külföldi: bizony, számításból, alantas anyagi érdekből nyúltak az antiszemitázás fegyveréhez a kiváltságosok, hogy dollárban s euróban mért megbecsülésüket ezentúl se kelljen megosztaniuk a forintban számoló többséggel. Arról volt szó ugyanis, hogy az írószövetség kerekasztal tárgyalások útján a minisztériumnak felterjesztendő javaslatokat dolgozzon ki ellehetetlenült anyagi helyzetének rendezésére és a pénzbeli támogatások egyenlőtlenségének kiküszöbölésére. Ezt kellett minden áron megakadályozni, erre szolgált egy különben jelentéktelen sajtóbotrány (provokáció) okozta ugyancsak jelentéktelen tüntetés felfújása országos sőt világméretű, az írószövetséget robbantó üggyé. Céljukat elérték: a kerekasztal tárgyalásokból semmi sem lett, az egyenlők közt továbbra is ők az egyenlőbbek. Az írószövetség válságba jutása nyilván a kilépők számának további növekedését vonja maga után: „vérszagra gyűl az éji vad”, pénzszagra a helyezkedő karrierista.
Kertész diadallal üdvözli a szakadást: „Az írók visszahódították a szót, amit elraboltak tőlük, s mostantól nagyobb súlya lesz annak, amit a nemzetről mondanak.” Szerinte ugyanis „radikális erők” (az ún. „népnemzetiek”? Vajon kikre gondol? Illyés Gyulára? Németh Lászlóra?) „elrabolták, kisajátították azt a nyelvet, amelyen a nemzet megfogalmazhatta saját valóságos gondjait”. Rossz sejtelmekkel várom, mit fognak mondani a nemzetről, akik most „visszahódították a szót”. Bizonyára abból indulnak ki, amit a „Mindentudás Egyetemének” előadója ex catedra kijelentett: „korunk a nemzet halálának kora”. Eszerint mennél „haladóbb” valaki, annál buzgóbban sietteti a „nemzet-elhalálozás” folyamatát.
Távol legyen tőlem azonban, hogy mindenkit „helyezkedőnek”, karrieristának tartsak, aki csak a céltudatos antiszemitázókat követve kilépett az írószövetségből. Közrejátszott itt, mint minden tömegmozgalomban, a csoportszolidaritás, személyi rokon- vagy ellenszenv, örökölt polgári, urbánus hagyomány. Bonyolult képlet a mai magyar társadalom, nemigen lehet egyenes vonalakkal határokat vonni benne. Megosztottsága szinte már szétesésnek nevezhető. Ami pedig leginkább jellemző rá, az a politikai iskolázatlanság a társadalom minden rétegében. Ez teszi könnyen manipulálhatóvá minden hájjal megkent felelőtlen kalandorok számára, akikről idézett írásában így beszél Tőkéczki: „Elég szomorú, hogy a magyarság körében most is van ötödik hadoszlop, akiknek az egyéni érvényesülés fontosabb, mint a közösségi felelősség. /…/ Csak sajnálni lehet, hogy népünk leromlott szellemi-erkölcsi állapotában gátlástalan emberek főfoglalkozásként randalírozhatnak óriási pénzekért.”
Azon nincs csodálkoznivaló, hogy a „randalírozók” rátaláltak az antiszemitázás hatásos fegyverére. Ám hogy ezt sikerrel alkalmazhatják, az már a társadalom betegségének jele, amit József Attila így fogalmazott meg: „Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény.” A zsidó közösség félelmeire, érzékenységére, a holokauszt kísértetére játszanak rá, mintha az – ha egyebütt Európában nem is – Magyarországon megismétlődhetne. Már-már elhitetik a történelemben járatlan fiatalokkal, hogy a magyar nemzetnek oroszlánrésze volt a holokausztban, s hogy nálunk is voltak megsemmisítő táborok. A zsidó közösséggel pedig azt, hogy biztonságának garanciája az anyanemzettel szembeni bizalmatlanság, gyanakvás, résenlét, nem pedig a békés egymás mellett élés derűs, jótékony légköre.
Ennek a légkörnek kialakulását főképp a zsidó közösség segíthetné elő azzal, hogy leinti az antiszemitázókat, elismeri a magyar közösség, a nemzet jogát is értékeinek védelmére, mert „ha egy közösséget minden eszközt igénybe véve lehet állandóan védelmezni, akkor ugyanez érvényes egy másikra is – ha becsületesek vagyunk”. Végül kívánatos volna mindkét közösségnek, a zsidóknak is magasabbra emelni az érzékenység ingerküszöbét, „hiszen nem volt, s nem lesz olyan világ, ahol csoportközi (vagy akár csak egyéni) viszonylatokban ne volnának örökké ellenszenvek.” Meg kell tanulnunk „civilizáltan együttélni a negatív indulatokkal”. Már amennyiben az együttélésre szántuk el magunkat a kis országban, nem pedig messze kalandozó céljaink megvalósítására. A civilizált együttélés aranyszabálya: nem muszáj szeretnünk, de el kell(ene) viselnünk egymást.
* * *
Egy levelet olvastam, a hazai sajtóban közzétett magánlevelet az interneten. Áldott legyen a kéz, mely írta, balzsamként csillapítja ma is lelkem háborgását, s reményt kelt bennem, hogy zsidók is kezdik már megsokallni az antiszemitázók „randalírozását”. Zsidó nő írta, vagy ahogy ő nevezi magukat: galíciai, mert ránk nézve találóbb ez a „galíciai” jelző, mint a sémi, zsidó, vagy izraelita, ugyanis a kazár zsidó … nem sémi nép, a galíciaiak közül már nem mindenki izraelita vallású, a zsidó kifejezéssel pedig az a baj, hogy Hitler vagy a Hitközség szerint zsidó-e valaki. Őt például Hitler likvidálná mint zsidót, Izrael és az USA védelmére pedig nem számíthatna egy valóságos antiszemitizmus alatt, mert csak apai nagyszülei voltak zsidók. Lám a „zsidóság” csak kívülről nézve egységes tábor. Ráadásul nemcsak a származás dönti el, ki az „igazi” zsidó, hanem a pénz, a befolyás és újabban az anyanemzet iránt kimutatott kellő gyűlölet. Ebből kell jól vizsgázni, egy követ fújni azokkal, akik „az anyanemzet iránt kimutatott kellő gyűlöletet” rákényszerítenék a magyar zsidóság egészére: ehhez tartsa magát mindenki, mert ha nem, akkor jönnek a címkék meg a kigolyózás.
A „helyes” zsidó magatartást megszabó, immár nem vallási alapon fundamentalista „elit” a „jöttment galíciaiakból” kerül ki, akiknek ez az ország nem hazája. Ilyen volt a nagy bolsevik arisztokrácia tekintélyes része, köztük Rákosi, aki levélírónk édesapját a náci haláltábor traumája után börtönbe záratta. Ilyenek azok, akik a nemzetnek még a fogalmát is ki akarják irtani az utód nemzedékekből; akik meg akarják szüntetni azt a közösségi létformát, ami ezer éve otthont biztosít minden idetelepedett népnek, közöttük a galíciaiaknak is. …Miért kellene nekem szolidaritást vállalnom az ilyenekkel, akár a Nagy Ozmán Birodalomból, akár Izraelből, Galíciából, Moszkvából, New Yorkból vagy bárhonnan, bárhová is jönnek-mennek? – teszi fel a kérdést címzettjének.
Levelének megírására ugyanis az adott okot, hogy barátja, református galíciai, a zsidó szolidaritás nevében kötelességének tartotta csatlakozni egy antiszemitázó kampányhoz. Napirenden vannak ma a hazában az írószövetségihez hasonló ügyek; ezúttal is egy „gójnak” magyar közösség védő megjegyzését találta zsidóellenesnek az „őrzők” jól fizetett ébersége, holott a megjegyzés a galíciaiak közül is csupán a jöttmenteket érintette. Azokat viszont indokoltan. Eszerint ellentámadás is csupán az ő érdekükben indulhatott el. Károsultja viszont mindenki, akinek még otthona ez az ország.
Megindító, szívmelengető, ahogy a hazához való viszonyáról beszél. Itt született s nevelkedett, őt a holokauszt tragédiája, mely az ő családjából is szedte áldozatait, sem idegenítette el a magyarságtól: …az országban maradt valamennyi galíciai tudva-tudatlan a holokauszt véráldozatával tulajdonképpen megkötötte a maga vérszerződését, testvérévé fogadta a befogadó népet. Csak aki nem testvérként, hanem bosszúvágyból, vagy uralmi pozíció reményében maradt az országban, az maradt ki ebből a történelmi eseményből.
Mennyire más ez a hang, mint a “jöttmenteké”, akik mint a bibliai “homo inimicus” (ellenséges ember) a viszály konkolyát vetik a búza közé! A jöttment galíciaiak Kun Béla óta szinte folyamatosan megnyilvánulhatnak, a meghonosodott galíciaiak Radnóti Miklós halálával szinte soha.
Ideje kitörnünk a kirekesztések gonosz köréből, ami a 20. századot jellemezte:
Nem mondom, a jelszó változott időközben, ám a tartalom soha: A “ki a közéletből a zsidókkal, a kulákokkal, a nacionalistákkal stb” szlogen tetszés szerint variálható, de mindig embercsoportokat érint. Nem vennéd észre, hogy most éppen a nemzet van soron?
Végül egy megszívlelendő szó, nemcsak barátjának, hanem mindazoknak, akik nem az egy hazában élő népek és csoportok közti kölcsönös bizalomra, hanem a tartósított gyanakvásra és résenlétre alapoznák biztonságukat:
Csak nem gondolod komolyan, hogy a hazára lelt (a jöttmentekkel más a helyzet!) galíciaiakat Amerikának vagy Izraelnek valóban védelmeznie kell az otthont adó őslakosságtól? És ha netán mégis, akkor azt hiszed, tényleg megvédenének?
* * *
Némi aggodalommal bocsátom közlésre ezt az írást. Elképzelhető, hogy új támadást vált ki az Új Kéve és szerkesztője ellen. A legjobb szándékot is félremagyarázhatja a rosszhiszeműség. Nem is ringatom magam abban a reményben, hogy mindenki tetszésével találkozzon mind, amit írtam s idéztem. Aki azonban antiszemitizmust vél fölfedezni benne, az gondosabban olvassa el, és rájön tévedésére. Gondolják meg a bármi okkal vagy ürüggyel botránkozók (antiszemitázók), hogy a nyílt beszédtől várhatjuk csak a magyar társadalom és közélet traumáinak feloldását. Illyés Gyulával vallom a Bartók vers mondatának igazát: Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Szente Imre
(maholnap egy félzsidó gyermek nagyapja)